Azt hiszem végleg elvesztettem, és ez nagyon fáj. Nincs miért élnem. Mit tegyek? Vessek véget az életemnek?

Sziasztok. Egy 15 éves, reménytelenül szerelmes kisvárosi fiú vagyok. Egy fiú, aki boldogtalan, és a szíve darabokban. Hát hol is kezdjem... Talán a végén. Kész vagyok véget vetni az életemnek, már csak kicsit több bátorságra lenne szükségem. Leírom, hogy jutottam el idáig. Volt egy osztálytársnőm, F.Sz. akivel az első osztály óta remek viszonyt ápoltam. Mindig is kiváló barátok voltunk, de ahogy ez lenni szokás, az egyik fél érzelmei megváltoztak. Ez esetben nekem... Már 4 éve reménytelenül ábrándozok iránta. Valószínűleg már egy ideje sejti, hogy máshogy szeretem, esett már róla szó, de Ő nem viszonozza az érzéseimet, bele is törődtem, nem nyomultam, fontosabb volt számomra, hogy a közelében lehessek. Egészen április végéig megvolt a meghitt, őszinte barátságunk, ám ez hirtelen megromlott. Én sem értem miért. Mégis mikor történt? Hát ugyanabba a középiskolába készültünk mindketten. Én már az ideiglenes rangsorok után tudtam, hogy felvételt nyertem, Ő viszont el volt keseredve. Az ő legjobb barátnője is oda készült, ám őt elutasították, már az ideiglenes rangsor alapján is lehetett tudni, hogy nincs esélye. Mikor kiderült, hogy engem felvettek, Ő és én együtt örültünk a sikeremnek. Picit szomorkás volt, de biztattam és támogattam. Ám az Ő LB-je közölte velem, hogy ne áltassam, mert Őt ugyan nem vették vele, és vele együtt fogja folytatni(egy sokkal alacsonyabb rendű iskolában). Na itt nálam betelt a pohár, nagyon megutáltam a lányt, bár eddig sem csíptem, nagyképű volt és túlságosan magabiztos, nem szerettem. Mindig próbált közénk állni, de eddig nem sikerült neki. Na de ez sok volt, pff... Aztán megjöttek az értesítő levelek... A lány elárulta nekem, hogy felvették, boldogan átöleltem, mentem hozzá, de már akkor észrevettem, hogy valami megváltozott. Rideg volt velem, és kedvtelen. A barátnőjét ette a méreg, végig bőgött, már szinte leköpött engem. Gyűlőlt, de nem foglalkoztam vele. Teltek a napok, nem kereste a társaságom, és határozottan azt sem engedte, hogy én keressem az övét. Aztán pár nappal a levél érkezése után kibukott belőle... Pff, megkaptam, NAGYKÉPŰ VAGYOK!!! Mégis miért? Én sem tudom biztosan. Természetesen örültem neki, hogy felvettek engem, és ezt ki is mutattam, de Ő velem örült, senki sem szólt, hogy túlzásba vinném, és nem is vittem. Persze, lehet ez a véleménye, na de ilyen hirtelen hogy változhatott meg valakinek ilyen drasztikusan a véleménye? kedves barátnőjétől és annak édesanyjától már korábban is megkaptam, hogy bunkó, nagyképű, kisstílű gonosz, stb gyerek vagyok, de tőle még csak hasonlót sem... Amikor ez a NAGYKÉPŰ szó kibukott belőle, tudjátok mi volt árulkodó? A barátnője mosolygott, már majdnem kacagott, felugrott, átölelte és bíztatta, hogy így tovább. Határozottan örült, hogy összevesztünk. De vele nem foglalkoztam, sokkal jobban bántott, ami köztünk történt. Összetörtem, fájt, elhagytam magam. Nem kerestem a társaságát(ő se az enyém), próbáltam megutálni, kitiltani a szívemből. Letiltottam facebookon, kitöröltem a számát, elégettem a tablóképét, mindent megpróbáltam, nem sikerült. Ugyanúgy szerettem mint azelőtt, csak boldogtalan voltam és vagyok. Nem sokkal azután jött egy osztálykirándulás. Ott valami oknál fogva beszélgetni kezdtünk, és megtörtént a "kibékülés"... Ez annyi volt, hogy megbeszéltük, hogy senki nem utál senkit... De ezután sem változott semmi, ugyanúgy elhidegültünk egymástól. Most, hogy vége lett az iskolának, megpróbáltam vele rendezni a viszonyom, gondolván, hogy a barátnője már nem állhat közénk. Ám még is sikerült. Ezt, amit leírtam nektek, elmondtam neki is, ám ismét összeveszés lett a vége. Védte a barátnőjét, hogy én őt hibáztatom, hogy gonosz vagyok, és hogy bántom őt. Erre fel én megkértem, akkor indokolja meg a lenagyképűzést, ám nem tette, a barátnőjével példálózott, hogy én hogy bántam vele... Hogy? Úgy ahogy ő vele... Na mindegy. Itt kiborultam, mióta az eszemet tudom először elbőgtem magam, akkora fájdalmat éreztem, mint még soha. Rosszul voltam. Azóta néha 1-1 szót váltunk, de semmi javulás. Ugyanolyan rideg, én meg ugyanolyan boldogtalan, elkeseredett, reménytelenül szerelmes vagyok. Mit tegyek? Talán a legjobb lenne, ha véget vetnék a szenvedésemnek? Biztos sokan kinevettek, és ezt tanácsoljátok majd. Meg is értem... Én is ezt látom helyesnek.