Meddig lesz ez így, hogy lehet túlélni 3 hónap alatt 2 csalódást?

Hát, én annyit tudok erre mondani, hogy hónapokig "zakkant" voltam, ahogy te fogalmaztál, kerestem volna méltó utódját a báromnak, de persze egyáltalán nem gondoltam komolyan, hogy bárki is méltó lenne rá, hogy betöltse azt az űrt, amit hagyott bennem...

Akkor megismertem valakit, akit tiszta szívemből szeretni tudtam, és szeretek mind a mai napig, és amíg élni és szeretni tudok, szeretni is fogom, de ő nem pár volt, nem társ, hanem annál sokkal több: testvér és barát. Kicsivel több, mint fél évet kaptam tőle, vele, belőle, azután elszakította tőlem az élet, és a leukémia.

Akkor megint űr volt benne, amit nem tud betölteni senki, de másfajta űr.

Megismertem ismét valakit, akinek bizalmat tudtam adni, és már azelőtt megcsalt, hogy ténylegesen összejöttünk volna, na akkor fogadtam meg, hogy én többé srácokkal semmit.

De még abban a hónapban besétált az életembe valaki, aki már több, mint fél éve nem akar kisétálni belőle. De én sem akarom. Barát és társ egy személyben.

Tudod, a hiányzó űrt, amit a legjobb barátom elvesztése okozott, nem töltheti be többé senki. De a lelkem más hézagjait betöltötte egy olyan személy, akinek jelen pillanatban a legtöbb mindet köszönhetem, ő pedig a Kedvesem.

Szóval ebből csak két dolgot szeretnék kihozni:

1: hidd el, hogy vannak, akik meg tudnak érteni, és együtt tudnak érezni veled

2: akármikor jöhet olyan változást hozó "szél", amire legszebb álmaidban sem gondoltál volna.

Egyetlen nap, egyetlen óra, egyetlen perc elég hozzá!

Ne add fel!

23/L