Miért vagyok ennyire elviselhetetlenül vesztes a szerelemben?! Mit kellene tennem, hogy változzon a helyzet?

Előre szólok: hosszú lesz és csak úgy csöpögni fog az önsajnálattól. Végig se olvasd, ha nem tudod elviselni. A helyzet: elképesztően szerencsétlen vagyok a szerelemben. Utálom már a magát a szót is kimondani, csak mert még nem éreztem ilyet. Nem vagyok irigy mások boldogságára, de igaz, h néha lehangol a szerelmespárok látványa. Nem az a baj, h nem kellek senkinek... én magam nem tudom, hogy mi, vagy ki kell. Tudom, hogy rettentően idegesítő szokás, de nagyon szeretem úgymond "elcsábítani" a másikat, csak amint ez ki van pipálva, nem tudok vele mit kezdeni és már csak teher, pokolba kívánom az egészet. Nemrég elértem, hogy az egyik barátom oda legyen értem. Aztán "töröltem" a játékból, néhány hónapra rá meg összejött egy lánnyal. És akkor dühös voltam, mintha "elvették volna tőlem", pedig semmi jogom nincs ilyet gondolni. Az a baj, hogy ugyan bárkiben meglátom a jót, ha észreveszek benne egyetlen apró kis vonzerőt, akkor onnantól hihetetlenül vonz, ráállok a témára és igyekszem elérni, h akarjon tőlem valamit. De amint megvan, "kiábrándulok", vagy egyszerűen csak megunom a kiszemeltet. Látni, hogy kellek valakinek és látnak bennem valamit, hogy különleges lehetek, az nagyon jó érzés. De az már nem, h ennél több nem érdekel. Soha az életben nem sírtam még férfi után, mert egyszerűen nem tudok. Most is ez a srác, aki összejött a lánnyal... érzek dühöt és szomorúságot, de a sírás az nem megy. Pedig van szívem. Gondolom. Utálok veszíteni... amikor elérem, h vonzódjanak hozzám, azzal én nyertem. Csak az a baj, hogy ez már nem elég és most úgy érzem, bármit is teszek, én vagyok ennek az egésznek a vesztese, hiszen nem vagyok boldog. Én is boldog akarok lenni, de nem tudom, mit kell ahhoz tennem. A leghosszabb kapcsolatom 2 hónap volt. Az rengeteg idő. És utáltam. A fiú rendes volt, értelmes. Nem vele volt a baj, hanem megint velem. Nem bírtam ki egyszerűen, úgy éreztem, bezártak valahova és nem kapok levegőt. Amikor szerelemről, vagy érzésekről kérdeznek, viccnek fogom fel az egészet, leseperem, mivel nekem nincsenek érzéseim, kemény vagyok. Szóval én vagyok a főgonosz? Olyanná fogok válni, mint a Csipkerózsikában az a gonosz boszorkány, Démona? Azt kívánjátok, csak ilyen nővel ne találkozzatok? De mit tegyek, hogy megváltozzak?! Jó akarok én lenni, boldoggá tenni valakit és azt, hogy tudjak szeretni valakit, aki viszontszeret, de őszintén most nem tudom, mit tegyek. Ássam el magam?