Ez normális, hogy ennyire hiányzik és nem enyhül, hanem egyre rosszabb?

3 éves kapcsolat után mostmár lassan 2 hónappal vagyok. Napról napra jobban szenvedek, ráadásul azt hiszem jobban is szeretem, mint a kapcsolatunk alatt valaha. Ilyen hajnalban kivet magából az ágy, mert ahogy először megébredek és észreveszem, hogy nincs mellettem sírok. Járok pszichológushoz is, de igazából az csak abban segít, hogy kibogózzuk, hogy vajon miért viselkedtem úgy, miért martam el magam mellől akit szeretek és aki viszont szeretett. De a hiányát nem enyhíti senki, sőt egyre rosszabb tényleg... Ha leszünk valaha újra együtt, akkor sincs mostmég itt az ideje, hogy beszéljek vele erről, az ő boldogsága most fontosabb, nem zaklathatom, hagynom kell őt élni. Lekötöm magam, sokat vagyok barátokkal, sportolok, kutyázom, énekelek, jól és sokat dolgozom, de nem tudok nem rá gondolni, nem tudok semminek örülni, mert nem tudom vele megosztani az örőmöm.