Mikor értem már meg, h jobb lenne végleg elfelejteni?

November vége óta nem beszélünk, nem is láttuk egymást. Egyszer futottunk össze, egy szia volt semmi több, de annyira felzaklatott, h hazaérve szétbőgtem magam.

Csak annyira hiányzik az ölelése, úgy szerettem hozzábújni, veszekedni vele, simizni...de neki nem kellettem. Csak h ezt az én kis csökevényes agyam nem igazán akarja elfogadni. Hiába a figyelem elterelés, tanulásba temetkezés, akkor is ott van az este. Mikor ágyba bújok és túl sok mindennel nem tudom lekötni magam az álmodozáson kívül. Nagyon hiányzik és kicsit sem kopnak az érzéseim felé.