Lehetséges hogy még nem nőttem fel érzelmileg, nem érdekelnek a csajok, és nem akarok kefélni sem?

Szerintem nem arról van szó, hogy nem nőttél fel érzelmileg csak egyszerűen még nem vágysz a szexre.

Bocsi a kérdésért, de hány éves vagy?

Lehetséges szerintem...De azért fontos lenne,hogy minél többet megtapasztalj a szerelem és főleg a szexualitás témájában.Szerintem az egészséges személyiségfejlődéshez ez szűkséges.Nehogy később nagyobb frusztráció és stressz lépjen fel csak úgy a semmiből az életedben.Na és persze ott a magány kérdése is.

Egyébként nagyon szimpi,ahogy megfogalmaztad a dolgokat,de kiolvasható,hogy te még eléggé visszahúzódó illetve visszafogott,tapasztalatlan,de mégis aranyos vagy.Van valami gyermeki a megfogalmazásodban.Én először azt hittem,valami 15-16éves fiú írta a sorokat...

A kefélés témáról annyit, hogy én 16 múltam mikor először voltam férfival,de csak évek múlva éreztem azt, hogy végre felnőttem a szexhez agyilag is.Addig nem tudtam igazából értékelni,mégha szerelmes is voltam.Vagyis inkább úgy mondom,hogy lelkiekben is megértem a szexre már,de csak kb 20 fölött.

Szóval ha úgyérzed még nem vagy rá készen, és nem hiányzik,addig jó.

Ha megismersz egy lányt,akibe beleszeretsz vele biztos nagyon jó lesz ezeket megtapasztalni.Remélhetőleg ő is tapasztalatlan lesz,és akkor minden jól fog menni:)

25N

Bár már a kérdés kiírása óta eltelt majdnem 3 év de muszáj rá válaszolnom.

Ezeket a sorokat mintha én írtam volna. Én hamarosan 23 leszek és még nekem se volt senkim sem. Semmi se történt velem ezen a téren. Se csók, se ölelés, se semmi. Ezért nem okolok senkit sem, mert tudom, hogy mik a pontos okai.

Velem az volt, és talán a mai napig is egy kicsit az a gond, hogy ezt az egész barátnő mizériát, és párkapcsolatosdizást, eléggé kisfiús hozzáállással kezeltem. Nem vettem komolyan. Hogy ha visszagondolok például a tinédzserkoromra és a gimis éveimre, akkor azt hiszem, hogy túlságosan sok időt öltem bele a gyerekes, kisfiús elfoglaltságaimba. A veszedelmesen unalmas iskolai napok után csak az érdekelt, hogy végre valahára hazaérjek, és üresjáratba tehessem az agyamat. Én köszönöm szépen remekül elvoltam a zenéim, a súlyzóim, meg az Xboxom között. Nem nagyon éreztem azt, hogy nekem a lányokkal bármi dolgom is volna. Továbbá semmi kedvem nem volt a bulikhoz, meg az egyéb igyunk, hányjunk, és aztán feküdjünk bele féle kalandokhoz. (Persze azért párban volt részem). Nagyon kevés emberrel találkoztam a sulin kívül. Nem nagyon voltam az a kimozdulós fajta. És ezt a hozzáállást az egyetemre is magammal vittem.

Szeretném leszögezni azt, hogy nem áll szándékomban ujjal mutogatni a nőkre, hogy ők tehetnek mindenről. Ami azt illeti soha nem kaptam tőlük semmi rosszat. Sőt, jól elbeszélgetek velük ha kell. És nekem is vannak hormonjaim, néha talán igenis jól esne egy dugás. De azt, hogy nekem „barátnőm” legyen, azt a mai napig is egy távoli, ködbe burkolózó, messzi hegycsúcsként látom. Nem nagyon szoktam ismerkedni, pontosabban én egy nyitott fogura vagyok, aki már sok bókot kapott a humorérzékére meg az intelligenciájára. Én is nagyon sokat nevetek. De nem szoktam senkit sem "úgy" megközelíteni. Kicsit undorodok attól, hogy valakit csak úgy "felszedjek". Én az udvarlásnak talán az indirektebb, finomabb oldalát szeretem, bár nem biztos, hogy az a célravezetőbb.

Amúgy jól elvagyok a dolgaimmal, csak az ember hajlamos összemérni magát másokkal, és ha körbenézek akkár látom, hogy mindenki szerelmes, vagy kefél :D

És ilyenkor valóban jelentkezik egy kis frusztráció, mert mindenki meséli a maga ki mit csinált-kivel csinálta-és kivel csinálná még féle storykat, és ilyenkor én csak csöndben ülök és nézek ki a fejemből ami nekem baromira kínos és megalázó. Ezért se nagyon járok már társaságba sem, pedig ezzel csak rontok a helyzeten.