Miért érzem magam ilyen rosszul? Azt hittem már szenvedtem eleget. Ráadásul majdnem mindenki csak rátesz egy lapáttal.

Ex-párommal 9 hónapot jártunk, múlt héten szakítottunk, de még van 1 hét míg költözök másik albérletbe, úgyhogy együtt lakunk.

Az eleje, mint egy mese, pár hónap után az eljegyzést is elejtette többször.

Aztán összeköltöztünk... lakva ismerszik meg az ember, ugye. Hónapokig stresszben voltam, meg akartam felelni, ami nem volt könnyű. Elejtett jelzőkkel, megjegyzésekkel kritizált, saját bevallása szerint is türelmetlen volt sokszor. Nem hitte el hogy magamtól meg tudom oldani a dolgokat, olyanokon felhúzta magát, hogy a villamoson nem törtem előre és nem akadt nekünk hely. Alapvetően nagyon sok mindenen felhúzta magát, és olyankor sokszor csendben a gépet verte.

Békén akartam hagyni, találtam én is elfoglaltságot.

A kommunikáció nem is hogy ellehetetlenült, de kiderült, hogy nem megy. Soha nem fektettem még bele ennyi erőt senkinél, de nem akarta, duzzogott, mindig nekem kellett engesztelni.

Mikor januárban egy pár napig beteg voltam, komolyan 3 lépés távolságot tartott tőlem, se puszi se ölelés, majd, mikor meggyógyultam és kb 1 hónapra rá ő is elkapta valakitől, gúnyosan odavetette hogy köszöni hogy ráragasztottam. Itt és más gyerekes dolgainál telt be a pohár. Rájöttem, többet akarok ennél a 28 éves gyereknél.

Mondtam szépen, nyugodtan, ez így nem állapot. Mindent személyes sértésnek vett, majd jött egy kis megbánás, 1-2 napig kitett magáért, s annyi. A végén már ő is távolodott el, és kimondtuk.

Ja, de hogy ő még szeret (?!). Tudja, nem tudta kimutatni.

2 napra rá kérdezi, hol voltam ilyen sokáig. Mondom, albérletet nézni, hisz 3 hetem van helyet találni. Erre aztán jött a duzzogás. Hogy ő nem ezt várta, belőlünk többet nézett ki. Azóta annyira durván gyerekes és önző, hogy múltkor az én edényeimmel csinált magának vacsorát, s meg se kínált, pedig én mindig megtettem, és most is normálisan szólok hozzá...

Kikészít a szitu teljesen. Anyum azt mondja, az én életem, tegyek ahogy jónak látom, nem sok támaszt nyújt szegény.

Még múltkor a lakás tulaja is össze akart minket boronálni, nagyon kínos volt, de exem ott is lejáratott, hogy "ő is teljesen meglepődött a dolgon, hogy nem lehet visszacsinálni!".

És emellett persze rosszul érzem magam, pedig tudom, hogy (majdnem) mindent megtettem, türelmes voltam, de ez így nem működik, egy olyan emberrel, aki elvárja, hogy ha ő hisztériázik is kedvesek legyenek vele, de ő ennek fordítottjára képtelen...

Borzalmas érzés, legyengültem, lefogytam, meg is betegedtem, persze az exem szinte nap mint nap rátesz valamit...

Ezt a belső feszültséget valahogy magamban van esélyem lerendezni, ha más nem, mikor leköltözök?

Vagy próbáljuk kibeszélni (nem újra összejönni, csak kibeszélni magunkból)...? De abban semmi értelmet nem látok, neki minden ilyen személyes sértés....