Ennyire érzékenyen érint a karácsony vagy csak most buktak ki a dolgok, hogy ennyit vagyok egyedül és van időm agyalni?

Sziasztok! Megpróbálom röviden leírni a problémámat: Másfél éve vagyunk együtt a párommal, akinek én vagyok az első komoly barátnője, előttem csak futó kapcsolatai voltak, nem vette komolyan a nőket. Mindketten harminc évesek vagyunk. Eleinte úgy tűnt, engem is lazán kezel, de aztán ahogy teltek a hónapok, egyre ragaszkodóbb lett és egyre sűrűbben hangoztatta, hogy bennem megtalálta azt, akivel el tudja képzelni az életét és akit valóban a társának érez. Szépen lassan megismertem a családját, barátait is, mindenkinek bemutatott, ami azért nagy dolog, mert az előttem lévő barátnőivel nem jutott el idáig. A problémám azzal van, hogy gyakorlatilag itt megakadtunk, nem halad semerre a kapcsolatunk. Én egyedül élek, ő hetente 2-3 éjszakát tölt nálam, illetve a hétvégét majdnem mindig. Az a legfurcsább, hogy már feltette a kérdést, hogy lennék-e a felesége és megjegyezte, hogy milyen jól állna nekem a terhesség, mégsem "mozdul" a kapcsolatunk sehova. Rendszerint arról szólnak a napjai, hogy a barátaival múlatja az időt, akárhányszor beszélünk telefonon, mindig a gyerekkori barátainál van, akikkel össze vannak nőve, mert húsz éve a legjobb barátok, egy utcában is laknak, ergo többet van velük, mint velem. Lehet persze ezt a távolságra is fogni, hiszen én egy órányira lakom tőle, de nem hinném, hogy ez akadályt szabhatna két ember boldogságának. Ezidáig ha sértve éreztem magam amiatt, hogy helyettem a barátaival van, akkor mindig igyekeztem ezt leplezni, hogy ne legyen vita. Most viszont, hogy itt vannak az ünnepek és egyedül nézem a karácsonyfámat, borzasztó rosszul érint, hogy nélkülem ünnepel. Bár itt volt velem tegnap (24-én)délutánig, de utána ment haza a szüleihez ünnepelni. Mára meghívtam őt a családommal együtt, át is jött, de láttam rajta, hogy nem igazán van oda az ilyen családi szerveződésekért (egyébként magát a karácsonyt sem érzi át úgy, mint én). Persze a családommal együtt ő is lelépett, mondván: "Jönnek a nővéremék ünnepelni, muszáj otthon lennem." Közölte, hogy holnap átjön, de csak este, mert napközben a nagypapánál lesznek. Ez eddig rendben is lenne, de kapott egy telefont attól a bizonyos gyerekkori baráttól, hogy üljenek össze egy sörre. Kár, hogy nem tudok érzelmeket átadni itt, de azt az arcot látni kellett volna. Hirtelen feldobódott ... és így van ez minden egyes alkalommal, ha valamelyik barátja felhívja. Hirtelen beindul és alig várja, hogy velük legyen. Ugyanakkor viszont rengeteg szeretetet és figyelmet kapok tőle, mindig kedveskedik valamivel és ha pl. fáj a fejem, képes órákig simogatni-masszírozni.

Megmondom őszintén, teljesen összezavar. A barátai azt mondják, hogy még sosem látták őt ilyennek és hogy abszolút odavan értem és milyen jó, hogy egymásra találtunk. De kérdezem én, ha tényleg annyira fontos vagyok neki, akkor miért nem von bele az életébe olyan mértékben, mint én őt? Mi ez a nagy ragaszkodás a megszokott agglegény élethez?

(Hozzá kell tennem, hogy én tizenkét évig éltem együtt valakivel és számomra a világ legtermészetesebb dolga, hogy ha két ember szereti egymást, akkor együtt élnek és mindent együtt csinálnak, persze nem szó szerint, hanem bizonyos magánszférát meghagyva, hiszen tiszteletben tartom, hogy vannak barátai, akikkel szeret együtt lenni.)