Mit csináljak? Elegem van magamból!

Mekkora tévedés, és mégis milyen gyakori! :) A pszichológus mindazoknak van, akiknek problémájuk van, nem pedig a zakkantaknak. Mindenki normálisnak tart, de én is voltam már pszichológusnál, és sokat segített.

Az első lépés az, hogy elismerd: segítségre van szükséged. A következő, hogy segítséget keresel. Persze ne erőltesd a pszichológust se: ha nem akarod, ne menj. (Az első bekezdésemet csak azért írtam, hogy ne azért ne menj, mert tévedsz a pszichológusokkal kapcsolatban.)

Ha van egy ember, akivel meg tudod beszélni, már az is elég. Hidd el, a legtöbbet az jelenti, ha valakivel megoszthatod a problémádat, jól elsírod neki, de nem olyannak, aki már amúgy is ismeri azt. Aki túl jól ismer, annak azért nem tudod elmondani, mert ő is szerepel a történetedben, és ez befolyásolja, hogy mit mondasz ki és mit nem.

Van is egy ilyen angol mondás: "A problem shared is a problem halved." (A megosztott probléma már csak fél probléma.) Szóval koncentrálj a megoldásra, és ne a problémára. Szebb napokat kívánok! :)

A bolondok pszichiáterhez kerülnek? Hát kösz.

Én vltam már mindkettőnél, pszichiáternél azért, mert nekem ő írta fel a gyógyszereket. És nem vagyok bolond csak a részeges apám kikészített kissé idegileg.

Amúgy szerintem érthető, hogy a kérdező is ilyen, gondjai vannak. Nem lehet könnyű neki sem, szerintem jogos, hogy kiborult.

Még a pszichiáternél sem csak bolondok vannak. Pl. gyógyszert csak a pszichiáterek jogosultak felírni. Közeli családtagom volt kénytelen pszichiáterhez menni, komoly segítséget jelentett. Elég súlyos volt az eset, de kijött belőle! Nem volt és most sem bolond.

Szerintem te depressziós vagy, a tünetek elég egyértelműek. Együttérzek veled. A pszichológus jó ötletnek tűnik, nem szabad miatta lenézned magad!

Ahogy számolom, a lehető legrosszabb korban veszítetted el az anyukádat (bár a szülő elvesztése minden korban ugyanolyan rossz, na de mégis pont akkor kezdtél kamaszodni), őszinte részvétem. Sajnálom, hogy a családodban nem találod a helyedet, de a barátod szeret téged, és ezt meg kell becsülnöd. Mindazonáltal a "ha szeret, ki fogja bírni", sajnos nem helytálló, mert még a legnagyobb szerelmet, legmélyebb kapcsolatot is megtépázhatja, ha csak a rossz van, csak a sírás-veszekedés. Látni kell a másik oldalát is, tehát ha kisírtad magad, és sikerült megnyugtatnia a barátodnak, bújj hozzá, és őszintén mondd el neki, mennyire szereted és milyen sokat jelent neked, hogy ő melletted van. Háláld meg szavakkal, gesztusokkal!

A másik: meg tudlak érteni, én is egy ilyen periódust élek :( Mindenért sírok, mindenkivel veszekszem, de a legtöbbször mégis szegény páromon csattan az egész. Talán épp azért, mert jelenleg benne bízom a legjobban, mellette lehetek igazán önmagam, és elengedem magam.

Azt javaslom, hogy az apróságokkal kapcsolatban, bármilyen nehéz, próbáld meg türtőztetni magad. Ha pl. épp ott tartasz, hogy felfújnád magad azon, hogy nem dicsérte meg a kinézetedet, vegyél gyorsan egy mély levegőt, és számolj el magadban tízig. Ilyen apróságokkal tényleg nem érdemes előjönni, mert nem eshet jól a barátodnak, hogy meghallgat és vigasztal, ugyanakkor le van szidva ilyen 'jelentéktelen' dolgokért.

A komolyabb problémákat pedig nyugodtan oszd meg vele. Aztán pedig szorosan bújj hozzá, és arra koncentrálj, milyen jólesik, ahogy átölel...