Érdekelne mit gondoltok a történetről? Ezzel a kapcsolattal már nincs mit kezdeni. Vége. De érdekelne: mit gondoltok az írásról? Esetleg éreztetek már hasonlót?

18 éves lány vagyok. A buli amiről írok most májusban volt. Egy ideig jártam ezzel a fiúval és nagyon szerettem, de bizonyos okok miatt MUSZÁJ volt szakítanunk. Ő persze utált érte, mert még szeretett. Könnyebb volt utálnia és megaláznia mint előttem és a világ előtt összetörnie. Szakításunk után fél évvel újra hozzám szólt. Hát így zajlott:

Sosem fogom elfelejteni azt az éjszakát...A mai napig időről időre felsejlik.

Hónapokig alázott, rúgott belém amikor csak tudott, én mégis szerettem, és sóvárogva néztem utána minden egyes alkalommal. Kínzott...de önmagát is kínozta. Nem tudtunk egymás nélkül meglenni, egy földöntúli erő vonzott mindkettőnket a másik felé. De együtt lenni? Esélytelen... Kettesben maradni? Végzetes... Tudtuk, ha magunk lennénk, nem lenne elég erőnk távol tartani magunkat a másiktól.

De az nap éjjel, a bulin, valami megváltozott. Ellenséges volt, de már nem taszított el magától. Kérdezhettem. Egy szavas válaszokat és gúnyt kaptam. De hozzám szólt! Beszélt! Hallhattam! És egy dalt hallottam felcsengeni a fülemben :

"tt úgysincs vége, ez a dal is most kezdődik el látod…

Indulnom kéne, mielőtt a szavaid tőrét újra a szívembe mártod(...)

Kérdésre kérdés, igazi válaszok helyett hazugságok

Elég hülye egy érzés, hogy mellém helyetted senkit nem találok"

De nem tágítottam, ültünk a lépcsőn, lassan már beszélgettünk, betakart egy pokróccal hogy ne fázzak. Sokan lettek körülöttünk hát elvonultunk egy szobába. Földön két matrac. Leültünk egymás mellé. Néma csönd. Szó a torkomon akad, akárcsak neki. Érzem, az ő légzése is úgy akadozik, mint az enyém. Érzem az illatát, a bőrét, látom a szemeit és az ajkait, azokat a megmagyarázhatatlanul elbájoló szemeket és ajkakat... Mintha földbe gyökereztem volna, nem mertem lélegezni, nem mertem mozdulni, még gondolkodni se mertem nehogy bármilyen nesszel elijesszem, mintha mindent hallan és érezne ami bennem zajlik. Hosszú percek teltek el így, csak ültünk és "éreztük" a másikat... Aztán beszélni kezdtem, össze-vissza... végül engedélye nélkül odahajoltam, és gyengéden két puha csókot nyomtam az arcára. Éreztem, a szívem és a szíve majd kiugrik a helyéről, mintha csak ki akarnának szakadni, hogyha bennünk nem lehetnek együtt akkor inkább kívülünk, nélkülünk de eggyé forrhassanak. Megint csönd. Majd gúnyosan csak annyit mondott: "Jah, nagyon szép! És most az következik, hogy elfordítom a fejem és megcsókollak? Nah persze!"Fel akart állni, és én kétségbe estem, megragadtam a karját és kérleltem ne menjen el! Hezitált. Tudta mi lesz a vége, és hogy ezt nem szabad, de végül visszaült mellém. Egy kicsit vártam, de gyenge voltam, közelebb húzódtam és újabb csókot nyomtam az arcára, közben kezeimmel simogattam a bőrét. Elakad a lélegzet, felhevül a test és a szív, nincs erő csak ösztön és mélyről előtörő akarat, és feladtuk... Mindketten megtörtünk, ezt ember már nem bírja elviselni. Megcsókolt! Ő csókolt meg Engem! Az érintése égetett, fájt és mégis jó volt. Forró, heves de mély, a lelkemig hatoló csók volt. Elvesztettük a fejünket és csókolóztunk. Ezt nem szabad! Ezt nekünk nem szabad! Tilos! De akkor az eszünk már messze járt. A világ, mintha megsemmisült volna... de annyira intenzív és fájdalmas volt, hogy nem bírta! Eltávolodott, próbált levegőt venni, de nem ment neki se! Felállt és elindult kifele. Megijedtem, ordítottam sikítottam: "Gyere vissza! Kérlek! Ne hagyj itt! Ne hagyj itt ÍGY!" És keserves sírásban törtem ki... az ajtóban még megállt, megfordult, és hogy a kést a szívemben megforgathassa csak annyit mondott: "Legszívesebben, most veled tölteném az egész éjszakát." Aztán elment...

Sosem fogom elfelejteni azt az éjszakát...