Miért van az, hogy a pasi mindig az anyját védi, még akkor is, ha az anyjának nincs igaza?

Meg a másik, hogy alig jönnek ki anyagilag, de az anyja havi 20 rongyot bagóra költ. Egyszer csak úgy megemlítettem ezt neki, erre lehordott mindennek, hogy nekem ehhez semmi közöm, (pedig nem támadólag mondtam, csak megjegyeztem), meg szegény anyjának annyira sz@r élete volt, hogy képtelen letenni a cigit, mert ez az egyetlen egy boldogsága, és ennyi jár neki, és hogy sajnálnom kéne emiatt az anyját, nem támadnom...

Hát jó...

Meg akármekkora átlátszó kamut ad neki elő az anyja, ő azt szentírásnak veszi, mert hát az ő édes drága egyetlen hihetetlenül tökéletes anyucikája mondta, hát az csak úgy lehet.

Ha anyuci azt mondja, hogy az ég az nem is kék, hanem zöld, jajj hát hogy nem vette eddig észre, valóban...

Mintha basszus ilyen torzító szemüveg lenne rajta, ami alól nem lát ki...

Amikor ő sem boldog így...Én vagyok az első barátnője, de szerintem ha így folytatja, akkor egyben az utolsó is, mert egy ember sem fog megmaradni anyja mellett...

Nem fogja otthagyni az anyját, már beszéltünk az albérletről, de képtelen rá.

Elbőgte magát, hogy belehalna, ha anyjával akkor történne valami, amikor ő nincs ott, és képtelen elhagyni őt...

Egyrészről sajnálom is emiatt, hogy ilyen helyzetben van, másrészről pedig, akármennyire is szeretem, kezd elegem lenni ebből az egészből.

Lassan két éve ez a szenvedés megy, és már kicsit unom.

Volt már szó róla, hogy ennek így nincs értelme, kb. én is elbőgtem magam, meg mondtam, hogy akkor döntse el ő, hogy mi legyen, de csak az jött ki az egész dologból, hogy ha igazán szeretném kitartanék mellette így is, és ő nem akarja, hogy ennek vége legyen, mert nagyon szeret engem, meg elbőgte magát, stb.

Szóval ha én mondom ki azt, hogy hagyjuk egymást a francba, akkor kb. én leszek a világ g*cije.. :/

Áh meg lelkileg is k*rva sz@r ez az egész, mert értem én őt, meg tényleg egy jólelkű gyerek, csak az a baj, hogy ő meg azt nem veszi észre, hogy az anyja egy önző pont pont pont pont....mert ha igazán szeretné a fiát, akkor hagyná, hogy a saját életét élje, és nem láncolná magához, hogy ezzel se neki, se a fiának ne lehessen boldog élete...

Csak ez a baj, hogy olyan, mintha napellenző lenne rajta...

Meg sem merem említeni neki azt, hogy az anyja egy önző pont pont pont, mert akkor abból olyan vita lenne, hogy egyszerűen nem tudnám elviselni lelkileg...

Azzal jönne, hogy az anyja nem önző, meg nem láncolja magához, az anyja csak jót akar neki, az anyja őt mindennél jobban szeretni, az anyja mindent megtett érte az életben, amikor ez rohadtul nem így van...

Pár évig volt egy nevelőapja, aki kicsinálta a srácot lelkileg, többször elbőgte magát, amikor a fazonról mesélt, de persze még ilyenkor sem merül az fel benne, hogy az anyja egy önző, nem mondom ki mi...