Voltatok már Ti is így a régi szerelmetekkel?

Még egyetemen volt egy szerelmem,akivel szerettük egymást, de sosem működött igazán, mert nem mertük vállalni, hogy szeretjük egymást. Mindenki mindket figyelt, hogy mikor mi történik köztünk. Így sosem jártunk együtt, sok minden kimaradt, ami egy normális kapcsolatban megszokott. Szerintem én sokkal jobban szerettem, sokszor próbáltam titkolni, mert nem akartam "egy lenni a sok közül". Sok nőnek tetszett és féltem ha magamat adom, akkor nem leszek érdekes. (Szerencsére azóta lett önbizalmam, de akkor nagyon bizonytalan voltam.) Végül mindenkinek lett boldog kapcsolata, majd házassága, sok év eltelt, de még mindig fáj, hogy nem mertem igazán megélni ezt a szerelmet. Akkor néha hetekre bezárkóztam és csak vágyakoztam. Fizikailag is beteljesedett, bár valahogy ez nem volt annyira fontos. Gyakran nem bírtuk és megvallottuk egymásnak az érzelmeinket, szerelmes leveleket írtunk egymásnak, éjszakákon csak öleltük, csókoltuk egymást, de mégis annyi minden hiányzik, amit nem éltünk meg közösen. Mindig összeszorul a szívem ha közösségi oldalon meglátom a fényképét. Pedig már régen nem őt szeretem, boldog vagyok a férjemmel. Az is jó érzés, hogy ö is boldog, nekik is gyönyörű gyerekük van. Mégis fáj valami ott belül.Talán, hogy ő nem vállalt? Nem szeretett eléggé, mert akkor harcolt volna, hogy együtt legyünk?! Már 15 év eltelt, olyan régen volt, talán igaz sem volt....:-( Miért ilyen rossz ha rágondolok?