Miért? Ez örökre így marad? Sosem habarodok ki belőle?

13 éves voltam mikor beleszerettem.A fiú akkor 14 éves volt, még az általánosban ismertem meg.Ő volt az első igazi szerelmem, akit tényleg teljes szívemből szerettem.Gyorsan ki is kiderült, de ő ezt egyáltalán nem viszonozta sőt nagyon bunkón viselkedett velem.Rengeteget sírtam miatta de csak ők kellett, róla álmodoztam minden nap és nem érdekelt hányszor bántott vagy alázott meg.Egyszerűen imádtam.Mindig leskelődtem utána, szinte betegesen oda voltam érte. Még a ballagásán ajándékot is vettem neki.Aztán végül is elment ,rettenetesen hiányzott.Igen mondhatjuk, hogy ,,jaj gyerek szerelem,, hamar elfelejtettem, de még középiskolába is oda akartam menni ahova Ő. Egyszerűen borzalmasan naiv és hülye voltam, ahogyan most is mert még így is 16 éves fejjel ha meglátom majd kiugrik a szívem a helyéről és nem tudom...ha tehetném mindenemet odaadnám neki,amim csak van.De tudom ,hogy neki úgyse kellenék.Talán tényleg azt akarja a sors, hogy egész életemben egyedül maradjak. De egyben bűntudatom is van hisz ahelyett, hogy őt bálványozom találhatnék magamnak egy rendes fiút is aki tényleg szeretne.Ha belegondolok sokan próbálkoztak 4 év alatt és én mégis nem vagyok képes túllépni rajta....Már kiábrándultam a szerelemből és nem kell senki, kivéve csak is Ő...Tényleg rossz és nem tudom mit csináljak...Hogy felejthetném el?Vagy sosem fogom?

17/L