Miért "csak" annyi értelme van jelenleg a létezésemnek, hogy másokon segítek?

Alapjába véve nevetős, elvileg jó humorú, hülyülős lány vagyok, mindenkit igyekszek felvidítani, és általában sikerrel is járok. Szeretek segíteni szerelmi, lelki ügyekben másoknak, néha még kívül állóként jobban átlátom a dolgokat, és olyat tudok mondani, amire az illető nem is gondol. Nekem nincsenek szerelmi gondjaim, ügyeim. Még csak olyan sincs aki tetszene. 12 évesen voltam szerelmes először, teljes szívemből. Elég nagy érzelmi trauma volt, mire túltettem rajta magamat volt vagy másfél év. Azóta már 15 vagyok, de még csak olyan ember sem volt, akire azt mondhattam volna, hogy igen, ő tetszik. Nem hinném, hogy nagyok az elvárásaim, csupán annyit szeretnék, hogy szerelmes legyek a barátomba. (majd ha lesz) Akkora ürességet érzek belülről magamban amikor egyedül vagyok... Ráadásul vesztettem a dolgok iránti érdeklődésemből is. Mármint nem merek teljesen megbízni senkiben. Nyilván mindenkinek vannak dolgai amit senkinek nem mondd el... Ki érez hasonlót? L