Jól gondolom, hogy tetszettem neki, vagy csak áltatom magam?

Akik nem szeretnek olvasni, azokat előre figyelmeztetem, hogy ez egy hosszú történet, de mivel évek óta majd' beleőrülök, végre le kell írnom...

Három és fél éve összejöttem egy egyetemi csoporttársammal, és hamar összeköltöztünk. Hamarosan bemutatta a legjobb barátját, akit bár nem neveznék egy tipikus "szőke hercegnek", és a jelleme is elég ambivalens érzéseket ébreszt bennem a mai napig, mégis megkedveltem, részben a kedvesem kedvéért, hiszen a legjobb barátjáról van szó. Ez a barát nagyon sok időt töltött nálunk, és amikor reggelente a kedvesem dolgozni indult, ő ott maradt, és végigbeszélgettük a napokat, sétáltunk, egyszer még kettesben is leültünk meginni egy sört, de soha nem történt semmi, amivel a legkisebb mértékben is megbánthattuk volna a szerelmemet. Tulajdonképpen tényleg nem célzott soha arra, hogy tetszenék neki, bár egyszer kaptam tőle egy kiskutyát (igazit), mert tudta, hogy szeretnék egyet, persze a kedvesem majdnem kivágott mindhármunkat a csukott ablakon. :)

Egy idő után, úgy két éve éreztem, hogy választanom kell kettejük között, mert nem akarok hibát elkövetni és megbántani a szerelmemet, akiért azóta is rajongok. Mivel volt közöttük egy-két konfliktus, és engem is sokszor megbántott a barát, ezért a kedvesem (tudata alatt részben az én hatásomra) úgy döntött, hogy "szakít" az illetővel, és nem hívjuk át többé. Így is lett, de én minden nap gondoltam rá, és egy éve megkerestem, most pedig lelkiismeret-furdalástól vezéreltetve próbálom újra barátokká kovácsolni őket. De félek, hogy nem tudom leküzdeni az érzéseimet, és egyszer elmondom neki. Ha anno valóban érzett irántam valamit, szerintem tisztelni fog annyira, hogy elfelejtsük az egészet, és ne "mártson be" a kedvesemnél, akihez azóta hozzámentem.

Benne vagyok a slamasztikában. Nyakig. Szóval a becsmérlő hozzászólásokat mellőzzük, ha kérhetem. :) Köszönöm mindenkinek.