Meddig folytathatom még ezt? Nem akarom elveszíteni, de nem akarom megalázni sem magam.

Már 8 hónapja vagyunk együtt a barátommal, de még nem hívtam el egyszer sem hozzám. Ők hatalmas házban laknak, luxus körülmények között, a mi házunk meg még most be sincs színezve, a kert is borzasztó... Iszonyúan szégyellem magam emiatt, de amiatt is, hogy még egyszer sem hívtam el. Egyszerűen nem jut eszembe más megoldás, csak az, hogy szakítsak vele, de nagyon szeretem és nem akarom elveszíteni!

Kihasználni sem akarom, de mégis mindig náluk vagyunk, a szülei is mindig hívnak, de ez olyan mintha nekik természetes lenne. Viszont a barátom néha felajánlaná, hogy hazahoz, vagy ha én nem tudok menni hozzájuk, akkor ő eljönne hozzánk. Nagyon szégyellem, de mindig kitalálok valami kifogást.

Egyébként nem teljesen alaptalan szerintem ez az érzés nálam, ugyanis párszor már hallottam, hogy leszólja a szegényebb embereket. Én ilyenkor mindig rászólok. Az még a másik baj, hogy a szüleimnek egy felsőkategóriás autója volt, amit ugyan később nem tudtak kifizetni, ezért vissza is kellett adniuk. De a barátom ezt nem tudja, és ebből kiindulva, úgy gondolja, hogy mi is milyen jó körülmények között élünk.

Elvileg augusztusban vagy szeptemberben megoldódna ez a kérdés azzal, hogy anyukámmal másik lakásba költözünk, de az sem lesz túl flancos...

Mit tegyek? Nem akarom elhívni, mert nagyon szégyellem, de akkor mit mondjak neki? Tudom, hogy őszintének kellene lennem, de annyira büszke vagyok, képtelen vagyok rá, hogy megalázzam magam...