Mibe "menekültök" ha reménytelenül szerelmesek vagytok?

Szerelemnek azért nem nevezném, de jópár hosszú hónapja iszonyatosan vonzódom fizikailag egy szeptemberben jött évfolyamtársamhoz. Ebben az a vicces, hogy nem is vagyok vele szorosabb ismeretségben, ezért igazából fogalmam sincs, milyen ember...

Biztos valami hormonális izé ez, mert azóta érzek iránta erős vonzalmat, mióta egyszer közel jött hozzám és kb. negyed órát fecsegett velem mindenféle érdektelen

f@szságról.

Előtte is helyesnek találtam, de nem tűnt az esetemnek, nem nagyon foglalkoztam vele. Amikor csevegett velem, akkor sem az fogott meg, amit mondott, hanem valahogy maga a srác. Mint test, nem mint karakter, bár úgy sem ellenszenves, elég megnyerő stílusa van.

Azóta nem beszéltem vele, de időnként fel-felbukkan a suli folyosóján, elmegy mellettem, esetleg semleges hangon, udvariasan köszön is... és sajnos ilyenkor felszökik a vérnyomásom és tisztára feldobódom. :(

Ráadásul elég rosszul esik, ha más hüvelyesekkel látom beszélgetni, ami gyakori, mert ilyen örök optimista, szociális, mindenkivel kedves emberke.

Esélyem semmi nincs nála, mert nem az én súlycsoportom, és amúgy sem vagyok neki szimpi, már elkönyvelt sótlan, uncsi alaknak.

(Elég zárkózott, szinte sosem szólalok meg, ráadásul kicsit szerencsétlen, ügyetlen alkat is vagyok. Az osztálytársaimmal általában nem sokat törődöm, mert nem érdekelnek, viszont ha lekezelően bánnak velem, én is kimérten reagálok.

Ennek következtében viszont a homlokomra lett ragasztgatva a "nyomi, depis, debil, arrogáns, forever alone" bélyeggyűjtemény, ezért mégha esetleg a kezdetek kezdetén érdekeltem is őt valamennyire, és kérdezősködött rólam - ami nagyon meglepő lenne, mert borzasztó átlagos külsőm van-, az osztálytársai szépen tettek róla, hogy meggyőzzék: beképzelt, bunkó idióta vagyok)

Néha tényleg elég mogorván nézek rá, mert bosszant, hogy ilyesmit vált ki belőlem. Hiába tudom, hogy nem az ő hibája, kicsit haragszom rá, mert nagyon nem szeretek kötődni. Egyáltalán nem hiányzott nekem ez a hangulat-szökőár, amit előidéz bennem, de sajnos nem tudok mit tenni ellene. :(

Eddig igyekeztem félretolni a dolgot, amennyire lehetett, és nem nagyon szenvedni miatta, de pár hete, mikor tudatosult bennem, hogy mindjárt vége a sulinak (idén végzünk), hirtelen elkezdett szinte fizikailag fájni a hiányának gondolata. Próbáltam napi szintű futással legyűrni a sajgást, de mindig csak ideig-óráig lett jobb kedvem tőle, párszor még el is sírtam magam emiatt éjszaka.

Most nagyjából tényleg vége a sulinak, leérettségiztünk (nekem még van hátra 2 írásbeli term. tud. tárgyakból, neki már sztem nincs semmi), a szóbelijeink külön időpontokban vannak, vszeg nem látom már többet. Ma még felbukkant előttem egy pillanatra töriírás előtt, aminek nagyon örültem, de ez volt az utolsó alkalom és most nagyon fáj a tudat, hogy többet az életben nem fogom látni még egyszer(kétszer, háromszor, négyszer, ötezerszer :D). :(

Eddig nem akartam elengedni magam, mert az érettségik miatt nem csúszhattam szét totálisan, de ma pihenőnapot tartok, és hagyom, hogy fájjon. Kib@szott sz@r érzés... legszívesebben kiütném magam, de persze nem teszem meg :)

Bocs, hogy leírtam ezt a kérdéshez nem közvetlenül kapcsolódó sztorit, de muszáj votl itt kiadni magamból, mert nem nagyon van kinek elmesélnem.

És hogy a kérdésre válaszoljak, eddig mozgással próbáltam (egy-két órára mindig sikeresen) leküzdeni a szomorúságot és a nehezen elviselhető vágyakozást, meg olvastam, sorozatoztam, zenét hallgattam, kb. mindent bevetettem amit csak lehetett, hogy másra gondoljak.

Most már nincs más hátra, csak abban reménykedni, hogy ha nem látom többet, egyszer végleg elmúlik. Vszeg nem tart örökké x)