Hogyan tudnám elfelejteni? [19/f]

Röviden: Középiskolában beleszerettem egy lányba, majdnem 3 évig tartott a dolog, mire végre eljutottam oda hogy elmondjam neki... Nem jött össze. Abszolút fölösleges vagyok neki, és nincs semmi remény.

Beleszerettem, mert gyönyörű, aranyos, jó humora van, teli önálló gondolatokkal... egyszerűen tökéletes úgy ahogy van. És már az elején látszott, hogy én meg ő, két különböző világ vagyunk, ég és föld. Nem kell hozzá sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, mit adhatnék én egy ilyen lánynak. Az égvilágon semmit. Nincs olyan dolog, amit egy ilyen senki, mint én, adhatna egy ilyen Istennőnek... Ezért is nem mondtam el neki előbb, csak az utolsó pillanatban... És tényleg... nem kellettem neki. Mondjuk barátok voltunk. Azt mondta maradhatunk barátok. Beleegyeztem, és azóta próbálom őt elfelejteni. Nem is igazán találkozunk, jelenleg jó 120 km választ el egymástól... és mégis... minden nap gondolok rá. Már több mint fél éve hogy elballagtunk pedig. De nem tudom felfogni... Nekem az életben soha nem kellett senki más, csak Ő. Feltétel nélkül szerettem őt, olyannak amilyen, szerettem volna őt boldoggá tenni, olyan boldoggá amilyen én voltam amikor vele lehettem... Érte mindent megtettem volna, soha nem kellett volna csalódnia bennem, mert kizárt, hogy én rajta kívül bárkit is szeretni tudnék, vigyáztam volna rá, és mindenben támogattam volna... Csak egy őszinte mosolyt láttam volna tőle, amikor rám néz... de soha nem sikerült ezt elérni... mindegy mit csináltam. Na? Nem erről álmodnak a lányok? Akkor mi a probléma? :( Nyílvánvaló, hogy bennem van a hiba... Szerettem volna öngyilkos lenni, de végül soha nem tudtam megtenni, mert életben tartott a remény, hogy majd talán, egyszer... Szóval marad az egyetlen lehetséges opció, el kell őt felejtenem. Csak az a bökkenő, hogy ő egyben az egyik legjobb barátom is, szóval ki van zárva, hogy pl MSNen megszakítsam vele a kapcsolatot, vagy ne találkozzak vele többet pl pár havonta... akkor inkább beledöglök. De ez így ebben a formában nem mehet tovább, mert tényleg kinyírom magam előbb-utóbb...