Hogyan tegyen túl magam ezen, esetleg hogy törődjek bele?

A helyzet az, hogy ismerek egy férfit, aki tizenhárom évvel idősebb nálam. Én tizenöt éves vagyok, ő huszonnyolc. Két éve ismertem meg egy (illetve kettő) közös nyaralás alkalmával. Nagyon jó embernek ismerem, humoros, kedves, és emellett még jól is néz ki. Rengeteget beszélgettünk, komolyabb dolgokról is. Így utólag, minél kevesebbet látom, kezdek rájönni, mennyire nagyon hiányzik nekem. Már több, mint három hónapa nem láttam, pedig egy városban élünk. Már szinte minden nap vele álmodok, és nem tudom hová terelni a gondolataimat. Ebben az is közrejátszhat, hogy az iskolám közvetlen közelében lakik, bár nem tudom. Nem mondom, hogy beleszerettem, bár ez elégvalószínűnek tűnik. Ez alatt a két év alatt volt barátom, akiről azt hittem, hogy szeretem, imádom, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Amikor ő megölelt, folyton ezt a férfit képzeltem oda. A volt barátomtól kaptam az első csókomat, és akkor is akaratlanul ő tolakodott a gondolataim közé. Ezzel a fiúval én szakítottam,mert nem akartam hazudni tovább se neki, sem magamnak, egy hónapig voltunk együtt.Azon már rég túltettem magam, hogy megpróbáljam elfelejteni, tudom hogy nem megy. Abban szeretném a segítségeteket kérni, hogy hogy értessem meg magammal, hogy ebből nem lehet semmi. Ez azért olyan nehéz, mert ő is adott felém kisebb jeleket, amiket azért tartok fontosnak megemlíteni, mert a nyaralásokon, valamint a későbbi találkákon mind részt vett a barátnőm (akivel már nem tartom a kapcsolatot, de az ő családján keresztül ismertem meg ezt a férfit), és vele még csak hasonlókat sem csinált. Pl. leüt mellém a hintaágyra, átkarolta a vállam, és kérdezett olyanokat, hogy van-e barátom, együtt néztünk filmet, úgy hogy egymás mellett feküdtünk az ágyon, simán fogta magát, és átvette a pólóját előttem, közben szemmel láthatólag figyelt a reakciómra. Akkoriban még nagyon fiatal,és éretlen voltam, és nem nagyon estek le ezek a dolgok, ám ez a közel két év nagyon sokat változtatott a felfogásomon (részben családi okok miatt nagyon hamar kellett felnőnöm). Nem igazán jutok egyetlen fiúval sem tovább azon, hogy de jól néz ki. És akikre ezt mondom, azok is kicsit hasonlítanak rá... Én már azon is gondolkodtam, hogy van ez az apakomplexus-dolog, mivel bár nem vagyok tisztában teljesen, hogy mit takar, de valami olyasmi ha jól tudom, hogy az idősebb férfiak vonzanak mert apa nélkül nőttem fel (bárén csak félig...).

Szóval a véleményetek érdekelne erről az egészről,és hogy hogyan fogadjam el a helyzetet. Az érzésemen nem tudok változtatni, nagyon gyanítom, hogy esetleg beleszerettem. Neki van barátnője, akivel együtt él, már rég óta. A barátnőm, akire mindenben tudok támaszkodni, és mindig segít, ebben ő sem lát semmi megoldást...

Köszönök szépen minden választ, és kérem a bunkózástól kíméljetek, sajnos kapok eleget így is. ( nem mintha ezt a dolgot kiteregettem volna a barátnőmön kívül bárkinek is, nem emiatt kapom, amit kapok)