Hogyan tudnám lelkileg felkészíteni magam a szakításra?

A történet egy éve kezdődött. 23 évesen jöttem össze az 1. barátommal. Távkapcsolat volt, interneten ismertem meg, de mégis hihetetlenül belezúgtam. 3 hónap után lapátra tett, mindenféle hülye indokkal (nincs munkahelyem, nincs pénzem, túlságosan szeretem, már nem szerelmes belém, kihunyt a láng...). Hatalmasat csalódtam.

Egyszerűen nem tudtam elfeledni, nagyon szenvedtem hónapok múltán is. Úgy gondoltam, az egyetlen megoldás, ha egy másik kapcsolatban próbálom elfelejteni. Próbáltam esélyt adni az udvarlóknak. Féltem az ismételt csalódástól, ennek ellenére törekedtem arra, hogy ne gondoljam minden pasiról azt, hogy olyan hazug, mint a párom volt.

4,5 hónap után összejöttem egy fiúval. Eleinte nem akartam, de meggyőzött, hogy ő nem olyan, mint a többi, ő valóban szeret, fontos vagyok számára stb. Gondoltam megkockáztatom. 5 hónapja vagyunk együtt, ez is távkapcsolat, szintén neten ismerkedtünk meg. Úgy tűnik, megint pofára esek. Ismét kiderült, hogy fele sem volt igaz annak, amit mondott. Ő is azzal jön, hogy már nem úgy szeret blabla...

Egyszerűen nem értem, hogy miért mondják azt a pasik, hogy szerelmes vagyok beléd, szeretlek, aztán 2-3 hónap múlva meg jönnek azzal, hogy már nem lobog a tűz...Nem hiszem el, hogy lehetséges olyan, hogy egyik pillanatról a másikra már nem szereted a párod. Akkor az már az elején se volt szeretet/szerelem. Miért vagdalóznak ezzel a szóval a pasik? Hisz nincs is mögötte tartalom... Miért nem győződnek meg róla, hogy valóban azt érzik és nem csak pillanatnyi fellángolás, mielőtt kimondanák és a hülye naiv lány meg el is hiszi?

A helyzet komplikáltabb most. Elkövettem több óriási hibát. 1 hónapja szakítani akart velem. Azt mondta, nem akarja, hogy rossz legyen nekem, mert most kicsit ritkábban tudnánk találkozni, nekem meg nagyon hiányozna és szenvednék. Nem szerelmes belém, de neki kell a szerelem, nem elég a szeretet... Ezzel én nem elégedtem meg. Addig nyaggattam, míg nem mondott egy indokot, hogy miért nem kellek én, amikor semmi probléma nem volt addig közöttünk. Mondtam neki, hogy valahogy majdcsak kibírom, hogy ritkábban talizunk, meg hogy rengeteg pár van együtt úgy, hogy nem szerelmesek, "csak" szeretik egymást, mégis boldogok... Nagy unszolásomra kinyögött még 1 indokot. Azt mondta, a külsőmmel van baja, de nem biztos 100%-ig benne. Azzal a kis fogni valóval a hasamon, fenekemen, a narancsbőrömmel. Emiatt nem kíván annyira. Ettől persze padlót fogtam, hisz amikor összejöttünk, akkor is így néztem ki és különben is, egy kapcsolatban nem kéne ennek olyan hatalmas problémának lennie, hisz a belső tulajdonságoknak sokkal fontosabbaknak kéne lenniük.

De annyira szeretem, hogy gondoltam próbáljuk meg folytatni, megpróbálom átformálni a testem olyanra, amilyenre szeretné. Tornázni kezdtem, kezelem a narancsbőröm... Azt mondta, nagy valószínűséggel így rendben lesznek az érzései.

A következő hiba, hogy neki adtam a szüzességem 1 héttel azután, hogy bejelentette, szakítani akar. Várt rá hónapokat, ebből is gondoltam, hogy valóban szeret. Nem vagyok normális, butaságot csináltam. Igaz, már nagyon kívántuk mindketten, aztán egyszer csak megtörtént...Szeretem és jó is vele a szex, de bánom, hogy megtettem, mert nem érdemli meg, nem értékeli. Tudom, visszacsinálni már nem lehet...

Azóta bevallotta, hogy azért kevesebb a petting, a szex, mert nem kíván annyira, nem tud annyira felizgulni. Utólag beismerte, hogy ezt már régebb óta érzi. Csak voltam annyira barom, hogy nem vettem észre, mert úgy tűnt, élvezi ha kielégíthet és szereti / élvezi ahogyan én csinálom. Semmi jel nem utalt rá, hogy vmi nem lenne rendben. Utólag meg, hogy ez kiderült, hatalmas érvágás. Úgy láttam, nem élvezi annyira a szexet (szex közben nem mutatta, csak "némán tűrte"), de akárhányszor rákérdeztem, mindig azt mondta, de jó, élvezem! A probléma akkor szúrt nekem szemet, amikor nem akart összejönni a szex, mert egyszerűen nem lett kellően merev. Heti 1-2 napot töltünk együtt, én meg ugye kívánnám, napi többször is, de még 1x is bajosan jön össze... Egyszerűen időt sem akar hagyni, hogy beletanuljak a dolgokba, összeszokjunk.

Szóval sajnos egyre jobban szeretem, de nem érzem, hogy ő is szeretne (azt mondja igen, csak épp tettekkel nem bizonyítja). A haverok mindig előbbre valók. Az ő lelki problémáikkal mindig foglalkozik, az enyémmel nem. Hiába érek el látványos javulást a testformálásban, nem látom, hogy változna a hozzáállása. Azt mondja, 50 % az esélye, hogy az lesz a megoldás a problémára, hogy lefogyok stb. Akkor jobban fog kívánni, menni fog a szex, belém tud szeretni jobban.

Én viszont úgy érzem, csak én akarom ezt a kapcsolatot igazán, ő nem. Azt mondja, nem akar szakítani, meg akarja menteni a kapcsolatunkat, én mégis úgy érzem, szakítani fog rövid időn belül. Azt hiszem, kezdem feladni. Már nem reménykedem, hogy sikerülni fog, de mindent megteszek, hogy sikerüljön.

Hogyan tudnám lelkileg felkészíteni magam a szakításra? Hogyan tudnék belenyugodni, hogy egy olyan pasinak adtam a szüzességem, aki messze nem érdemelte meg?