Milyen érzéseitek voltak, mikor elgondolkoztatok a szakításon?

Bennem egyszerűen csak az volt, hogy nem akarok így élni. Nem fogom ebben, így (elhidegülés, veszekedések, csenddel verés) leélni az életem hátralévő részét.

Mondjuk nem volt egyszerű, 12 éve voltunk együtt, 9 éve házasok, két közös gyerek, közös ingatlan. De nincs az a pénz, amiért érdemes leélni ilyen légkörben egy életet.

Próbáltam javítani, de egyedül nem lehet.

Ha valami nem kerek, nekem is mindig a szakítás jut eszembe. 10 éve vagyunk együtt.

Korábban az segített a szakításaimban, hogy a magam útját akartam járni. Inkább egyedül, mint együtt.

Nekem olyan érzéseim szoktak lenni hogy tisztán látszik a másikon hogy csajozik nem akar engem nem épp arra készül hogy megkér, sőt olyan soha nem is lesz vele ez tény.

Ma még velem van de idő kérdése és megcsal lelép.

Mikor úgy lemondok magamban az egészről merthát egyértelmű a másik hogy nem szeret hanyagol vagy féltékenykedik(mert ő nőzik. Magából indul ki), és f.ssá veszekedőssé teszi az egészet, meg leéget minden más nő előtt hogy azokkal szemez flörtöl lejárat gyertyatartónak.

Ilyenkor ugy érzem tennem se kell semmit úgyis lelép, minek pattogjak akkor. Vállalja akkor fel, ő nem szeret neki kell más ergo húzzon el akkor ő a p.csába ne rám rakja ezt a terhet mikor én szeretem en mellette akarok lenni en nem ezt akarom hanem boldogságot akkor miért az szakítson aki szeret? Az olyan mint önmagadba "döfni" a kést.

Egyszer azt mondta egy elettanacsado,h minden emberi kapcdolat konfliktusanak a forrasa az,h az illeto nem tud egyedul lenni. Ha belegondolok,igaza volt.

Az elhagyastol valo felelem is ilyen.