Megbocsájtható, ha valaki így beszél azzal, akit szeret? Érthető hogy nem bírtam tovább?

Gyerekkori traumája is volt, illetve otthon is ezeket a mintákat látta. Dühkezelési problémái vannak, gyakran felemeli a hangját. Ha felhúzza magát, akkor dobál cuccokat (nem olyan gyakran), becsapja maga után az ajtót, ilyenek.

A "bzdmeg" és a "gci" általános kötőszó minden mondatában (erre igyekezett odafigyelni, csak berögződött szokás) és már-már szeretetnyelve lehülyézni a haverjait, köztük engem is.

Azt viszont muszáj leírnom, hogy engem imád, a csillagos egekig, már vagy 8 éve.

Az is lényeges infó, hogy egyikünk se jutott el a pszichológusig (csak most, hogy elértem a töréspontot, de erről majd később) - neki több feltáratlan mentális betegsége is van - ADHD és borderline nagyon esélyes, nárcisztikus jegyeket is mutat, de nem értek hozzá.

Észrevettem, hogy ferdíti az igazságot, már nem bízom a saját memóriámban. A legutolsó, amúgy teljesen banális veszekedésünket is máshogy adta elő, pedig arról hangfelvételem is van, nem úgy történt.

Én szorongós vagyok, illetve szerintem nem vagyok autista, de valami hasonlóm lehet. Valami nem teljesen ""oké"" a fejemben, szerintem máshogy értelmezem a dolgokat mint a neurotipikus emberek.

Aztán lehet, hogy szimplán csak a szorongás blokkolja a gondolkodásom. Vagy ahogy mondtam, nem vagyok túl éles kés.

Ezt amúgy mondtam már neki az elején - tényleg nem vagyok a legélesebb kés a fiókban, de éppen ezért extrán rosszul esik az is, ha valaki csak poénból lehülyéz. (Oké, ha valami szar viccet mondok, és arra jön a "haha, de hülye vagy" az oké, még dicsérő is, de értitek. Minden más helyzetben nem)

Le lett rendezve annyival, hogy ő minden haverjával ezt csinálja, nem bántásból mondja, satöbbi. Ergo én gondolom túl.

Hát jó, ezt még elviselem. A probléma viszont a következő.

Ha felhúzza magát valamin (vicces, de néha pont az irántam érzett szeretete a forrása, például az irántam való aggodalomból fakadó stressz, ami el van túlozva) akkor cseppet sem poénosak a felém irányuló sérelmek.

"Jössz megint az autista fszságaiddal", "Te tényleg ennyire retardált vagy?!", "Hülye önző pcsa" és társai.

3 évig laktam vele, tűrtem és nyeltem ezeket. Közben sok pozitív dolog is volt, amik ugye eleinte elfeledtették ezeket. Bár az szar, hogy eddig az összes közös karácsonyunkon sikerült megsiratnia.

(A családjának ez egy stresszes időszak, kötelező ajándékozás van, mindenkit-meg-kell-látogatni-de-nem-mindegy-milyen-sorrendben, satöbbi, de naaa)

De ennek ellenére idén hozzámentem volna.

Most épp megint egy nagyon stresszes időszaka volt, és megint rajtam csattant. Olyan dolgokon vesztünk össze két egymást követő éjszakán, ami amúgy abszolút nonszensz volt.

Sírva aludtam el, és akkor megígértem magamnak: Ha egy kicsi önbecsülésem is van, én ezt nem tűröm tovább.

Pár napon belül szakítottam is vele (sajnos muszáj voltam a szülei előtt megtenni - kettesben tuti nem "hagyta" volna - nevetségesen könnyen manipulálható vagyok, kellett a háttér - másrészt neki is kell a lelki támasz. Összecuccoltam és elmentem. Nem éreztem úgy, hogy ezt meg tudnánk beszélni, mert eddig hiába volt minden próbálkozásom. Lehettem volna asszertívabb, nem erősségem a kommunikáció, de én jeleztem hogy bajom van.

Nem fogta fel, hogy vége, ezért leültem vele személyesebben is - ezért itt is jelen voltak mások, az ő legjobb barátja és egy barátnőm is. A végén szegény el is sírta magát, fizikailag nem akart elengedni - amikor végre el tudtam jönni, konkrétan végig kergetett az utcán (nem bántásból, de akkor nyilván nem álltam meg érdeklődni a szándékai felől) és a végén olyan is előjött belőle, hogy beperel (elvittem a macskánkat magammal - korábban megbeszéltük, hogy szakítás esetén nálam lesz, de tagadja) és az esküvő árát is kéri, amit amúgy a szülei fizettek.

Most már szánja-bánja ezt a kirohanását, a kétségbeesés beszélt belőle, de basszus.

Most tett egy 180° fordulást, arcon csapásként érte, hogy itt bizony nem csak egy apró bukkanó volt, hanem igen komoly baj. Már pszichológushoz is elment, pedig eddig nem volt hajlandó, utálta őket. Elkezdett szembenézni a bajaival. Kézzel-lábbal igyekszik kijavítani azt, amit az eddigi évek alatt nem tudtunk megoldani.

Én majd hétfőn megyek pszichológushoz, hogy kicsit felseperjünk a toronyban, de addig is kétfelé vagyok szakadva. A racionálisabb énem azt mondja, hogy ennek vége, jobb is hogy eljöttem, hamarabb kellett volna. Nem is lenne érdemes elölről kezdeni, így legfeljebb csak az lesz, hogy ismét lesz egy fájdalmas elválás, ami talán még nehezebb is lesz.

A másik felem viszont sajnálja a srácot, mert tényleg szeret (őt nem szerették rendesen gyerekkorában, de az apját sem, akitől jött a minta) és tényleg rengeteg dolgot tett értem - érzelmi szinten nem tudott sokat, nem tudja hogy hogyan kell, de minden másban igen.

Most tényleg látom rajta, hogy komolyan veszi a terápiát, és rájött egy csomó bajra. Dolgozik rajta, kézzel-lábbal, teszi amit csak lehet.

Valahol bűntudatom van, hogy csak úgy elhagytam, ő sose tette volna ezt velem.

Szóval kedves kívülállók, akit nem vakít el semmiféle elfogultság - mi a véleményetek a leírtakról?