Párterapeuta tényleg tud segíteni?

Köszönöm szépen a sok választ, ami a kérdésemre érkezett.

Kicsit megnyugtató, hogy a többség velem ért egyet, mert már kezdek megringani a hitemben.

A párommal sokat beszélünk erről, sajnos minden érvemre van ellenérve. Mondtam neki, hogy erre csak olyan megoldást lehet tenni, hogy az ember vesz egy házat a kisvároson meg egy telket, esetleg rozoga házzal a falun. Aztán kiélheti a felújítási vágyait és lehet menni kertészkedni. De mondta, hogy ő egy életre tervezne a faluban. Meg hogy akkor milyen két házat berendezni, ha esetleg kint szeretné, hogy aludjunk.

Mondtam neki, hogy nekem az a legnagyobb bajom az egésszel, hogy szerintem nem jó, hogy ennyire durván ellentétes a véleményünk, mert így a gyerekünk is melyik mintàt fogja követni. Na az ilyen gyerekből lesz az aki inkább külföldre menekül, mert dili az anyja is meg az apja is. Mondtam, hogy nem lehet úgy élni, hogy állandóan a magad igazát fújod és lehurrogod a másik települést, csak mert te nem ott nőttél fel. Nem lehet azt csinálni, hogy te azt mondod, hogy kisfiam a városiak, mind lusták és ez az igazi élet és anya meg azt mondja, hogy kisfiam ez a jó, a város, ahol minden megközelíthető és sok kikapcsolódási lehetőség van, mert már nincs élet a falvakban.

Lehet úgy élni, járható lehet az az út, hogy nagy kertet művelni, amit szeretne a falun és mellette egyébként életvitelszerűen egy kis kertű családi házban?

Én nagyon a megoldásra törekszem, de igaz, hogy nem erőltetheti rám az akaratàt. Én sem kívánom ráerőltetni az enyémet, de ha együtt akarunk maradni és valamelyikünk nem mond le a vágyáról akkor csak is ezt találom járható útnak.

Őszintén utólag én bánom kicsit, hogy így alakult, mert sose gondoltam volna, hogy ő csak faluban tud létezni. Az én szüleim egyébként messze laknak. Nem a szüleitől szeretnék távol lenni, megértem, hogy hatalmas segítség tudnának lenni, de csak azért, hogy az ember ritkán rábízza a gyermekét a párja szüleire azért lakjak a falun, ahol egyébként senki sincs. Meg egyébként is azért szeretnék kisvàrosban lakni, hogy magam is mindent el tudjak intézni és ne kelljen vonszolnom magammal mindenhova a gyermekemet autóval.

A párom szerint minden megszokás kérdése. Csak időre lenne szükségem és megszoknám, hogy a faluban is jó élni és csak egy autó kell nekem, hogy mobilis legyek és onnantól semmi gondom nem lenne. Én utálok kocsikázni. Nekem senki se találja ki, hogy én kocsival menjek a boltba, gyógyszertárba, vérvételre, orvoshoz stb. Meg komolyan elhiszi, hogy nekem jó lenne kisbabával kocsikàzni. Majd biztosan mindennap, mert itt semmi sincs. Szétszedem a babakocsit begyömöszölöm a kocsiba, öltöztetem a gyereket, hogy ne süljön szét, szórakoztatom a 20 perces utakon és aztán minden bolt meg ahol megállunk, mert el kell intézni valamit akkor a babakocsit rakosgatom.

Ahelyett, hogy lenne egy házikónk a kisváros központjától közel és fognám és kisétálnék a házból a babakocsival és kb. Minden nekem tökéletes séta távba lenne.

Most ez komolyan az elkényelmesedés, a lustaság. A pàrom szerint nem is akarnám megszokni ezt, az a baj, hogy nem is akarnék még esélyt adni se rá.

Ő nem gondolkodik város közeli faluban, ő csak Ebben a faluban, ahova ő született gondolkodik.

A kisvárost én ismerem egyébként, mert én meg ott nőttem fel, ezért merem ajánlani, csak az én családom màr nem él itt, hanem messzebb laknak.

Nagyvàros meg egyikünknek sem tetszik.

De igaz, hogy azt nem lehet megszokni egy városi számára(mivel én mindig is kisvárosban éltem), hogy egy utca van, az utcán senki nincs, csak 1 jàtszó és egy kisbolt (ahol semmi sincs, el se férsz vagy ami van az drága, illetve a legmérgezőbb, legrosszabb minőségű felvágottak stb.) van, meg persze egy egy csoportos óvoda, egy kocsma, egy pici fagyizó meg hát van 1 műkörmös meg egy fodrász. Nos én nem jàrok sose műkörmöshöz, sem fodrászhoz.

Mondtam neki nagyon sokszor, hogy ezt nem lehet megszokni, de szerinte csak nem akarom megszokni.

Meg számomra az, hogy van egy nagy kert, meg a szüleinek a dombon egy szép nagy szőlős, meg hogy itt vannak helyben a szülei meg a tesójáék nekem nem ér annyit, hogy mindennapom a semmivel teljen el az ágyamon ülve, hogy még a nap se lásson.

És én sokkal spontánabb vagyok annál, hogy előre megtervezzem, hogy akkor bemegyek a vàrosba ebbe a nagy boltba és mindent is megvegyek. Valamit úgyis elfelejtek.

Párom azonban oda-vissza van az egészért.

Van egy ház, ami eladó a faluban. Lenne rá pénzünk. 15 millió, de kéne még rá babaváró(amit még hálisten nem vettünk fel). Hàt azt a tizest még rá kellene költeni. Ő már teljesen odavan, hogy azt meg kéne venni.

Az apjával, tesójával már beszélt is róla, hogy mennyi mindent csinálnának rajta. Hogy ő beültetni gyümölcsfával, szeretne tyúkokat, nagy veteményese lenne, komposztálna, hogy lenne benne 3 szoba és hogy ő majd leburkol, kifest, mert hogy ő szeret valami rosszból valami szépet csinálni, mert utálja, ha hazajön nem tud csinálni semmit. És itt a falun lenne segítsége is. A családja.

Jelenleg a 3 ujjamon megtudom számolni hányszor làtogattak meg minket a városon.

Hàt a faluban tuti mindennap jönnének át. :D

És sokszor azt érzem mintha én elszakítanám a családjától meg a szülő falujàtól mikor igazából én egy borzasztóan mobilis lány vagyok. Pl. Én simán akár a balatonra is elmennék lakni, ha azt mondanám, hogy én a vízpartot szeretem és semmi és senki sem érdekelne.

Egyébként szeretnék nagyon majd egyszer testvért a hamarosan megszületendő babánknak, ha addig nem válunk el emiatt....

És akkor az már nem 2-3 év, hanem 5-6 év is lehet akàr, amit az ember otthon tölt és komolyan ezt én biztos, hogy nem tudnám csinálni, belebetegednék..fognám a bőröndöm és elhúznék.

Aztán hiába mondanám, hogy na akkor vegyük meg próbáljuk ki, akkor abból már nincs visszaút, csak hogy lelépek a gyerekkel és kész. Akkor meg persze én lennék a hibás. Úgyhogy nem, semmiképp sem.

Meg azt nem érti meg, hogy szerintem bőven elég az a gyereknek, hogy ha minden hétvégén lejövünk a családjához, ellehet menni, megmutatni mindent, ami neki becses pl. A szőlősük meg elviheti majd ha nagyobb lesz gombázni, meg agancsozni azt a gyereket. Szerintem ezek szuper dolgok. Nem becsülöm alá. De szerintem ezek egy hétvégi napra tökéletesek. Emiatt szerintem nem kell elcseszni a hétköznapokat. Pláne, hogy szar a buszjárat és én ha odaköltözünk az állásom is elvesztem! És kereshetek másikat.

Plusz nekem olyan a végzettségem, hogy nekem sokszor munka után be kell mennem boltba, hogy a munkámhoz szükséges kellékeket beszerezzem. Ami nekem sokszor még városon se volt teljesen egyszerű kivitelezni. Na mar most még nehezebb lenne, ha ott laknék, mert ott aztán, ha másnapra hirtelen valami kell tutira nem tudom elintézni.