Ilyenkor kinek van igaza, és miért?

Hogy lehet összehasonlítani azt, hogy valaki nem akar anyós nyakára költözni, azzal, hogy a saját otthonába ideiglenesen befogad segítségre szoruló családtagot. Ilyen esetben annyi a fontos mindig, hogy már az elején egyértelműen le legyenek fektetve a határok. Meddig maradhat, milyen feltételekkel a rokon.

Ha meg a szülő annyira lerobban, hogy ápolni kell, akkor mit csináljon, hagyja meghalni? Ez persze nagyon nehéz helyzet és megviseli a családot, de azért vagytok család, hogy segítsétek egymást. Ha folyamatos ápolásra szorul a mama, akkor hosszútávon az otthon lesz a megoldás.

Nem mindegy, hogy csak a pasi vállalta a hitelt, vagy ketten együtt. A fogalmazásodból az jön le, hogy csak a pasi. Így viszont, ha még az esküvő előtt történt, akkor a lakás csakis a férj tulajdona. Erkölcsileg így sem korrekt a beteg anyóst elutasítani. Milyen házastárs hagyja a másikat szenvedni egy ilyen helyzetben? Viszont a testvért nem befogadni már kevésbé kegyetlen.

Más a helyzet, ha közös a hitel és a lakás. Akkor sem jogilag, sem erkölcsileg nem dönthet egyedül a férj egyik esetben sem. Sértettség ide vagy oda.

De a legfontosabb tényező itt mégiscsak a nem tisztázott sérelem. A férjben van egy tüske, amiért a feleség nem akart hozzájuk költözni a kezdet kezdetén. És ezt nem kommunikálták le egymással. Minden olyan helyzetben elő fog jönni, ami az otthonukkal vagy a családjaikkal kapcsolatos. Kemény viták mozgazó rugója lesz anélkül, hogy a feleség tudná, miről is van szó valójában.

Én azt gondolom, hogy ez egy alapjaiban véve is működésképtelen, jó mélyen elraktározott sértődésekre alapozott kapcsolat/házasság.

Az egész ott kezdődött, hogy nem tudtak megegyezni az összeköltözést illetően. Amiben persze valamilyen szinten mindkét félnek igaza van, az érdekérvényesítés módja azonban felettébb ocsmány. Viszont a helyzet teljes megítéléséhez túl keveset tudunk. Van olyan anyós, akivel tök jól együtt lehet élni, mármint úgy, ha azért a személyes tere mindenkinek megvan. Meg van olyan anyós, akivel pokol együtt lenni. Nekem is volt olyan barátnőm, akinek simán el tudtam volna képzelni, hogy egy házban éljek az anyukájával, de olyan is volt, akinél a világból is kifutottam volna, ha pár óránál többet a környezetében kellett volna töltenem. Ez sem mindegy.

Aztán ott vannak az egyéni elképzelések. Egyszerűen van, aki saját lakást szeretne. Pont.

De ha már nézeteltérés van, akkor sem a megfelelő módja a konfliktuskezelésnek, hogy "vagy veszünk egy közös lakást, vagy mehetsz a rákba". Ahol már ultimátumok vannak, ott az a kapcsolat már nagyon mélyen rohad. Az ilyen "vagy az van, amit én mondok, vagy mehetsz, amerre látsz" dolognak soha nincs jó kimenetele, mivel az így meghozott döntés nem valódi kompromisszum, így az engedő félben könnyen maradhat egy jókora tüske. Fenyegetőzés helyett ezt át kellett volna beszélni, esetlegesen több alternatív lehetőséget is figyelembe véve.

A következő dolog a lakáshitel. Én eleve tízszer átgondolnám, hogy bölcs dolog-e hitelbe vágni magunkat. Mondjuk ennél csak a babaváró, meg CSOK, meg hasonló agyrémek a rosszabbak. Nem azt mondom, hogy ördögtől való lenne a lakáshitel, de egy eleve ingoványos kapcsolatban ezt bevállalni? Ahol nem rég még a másik a szakítással fenyegetőzött? Ugyan...

A következő pontban pedig az sem elhanyagolható részlet, hogy most a tesó akar odamenni, csak mert összeveszett a pasijával/barátnőjével, vagy pedig a beteg édesanyáról van-e szó? Szerintem legalábbis elég más megítélés alá tartozik a két eset. A tesó miért nem megy mondjuk albérletbe? Lehet, hogy ebben is van némi sértődöttség, de ha egyik oldalról feltétel volt, hogy ő nem akar mással együtt élni, akkor ez most a másik fél részéről ugyanolyan jogos.

Viszont azért egy beteg közeli hozzátartozó egészen más téma. Elég görénység lenne azt mondani, hogy "dugd be egy otthonba, de ide aztán ne hozd".

Szóval... a véleményem az összegezve, hogy itt a legnagyobb probléma az, hogy nincs meg a két fél között a lényeges dolgokban az összhang. Egy omladozó kapcsolatra próbáltak jövőt építeni.