Elengedni vagy reménykedni, hogy lesz jobb?! Ha inkább külön, akkor hogyan lehetne 2 kisgyermekkel a 0-ról kezdeni egy új életet?? Valóban én vagyok aki nem becsüli meg?

Sziasztok. 13 éve vagyunk egy pár férjemmel, abból 5 éve házasok. Van két kisgyerekünk, mind a ketten ovisok. Nagyon sokat veszekedünk a férjemmel. Egy éve elvállalt egy munkát, ami jól fizet, de több 100 km-re van tőlünk. 1-2-3 hetente jön haza 7végén.

Ha itthon van is veszekszünk, nem foglalkozik sem velem sem a két gyerekkel. Folyton fáradt, ideges. Bunkózik és lekezelő velünk.

Korábban sem vt tökéletes az életünk a pénz volt a fő probléma. De reménykedtem, hogy egyszer majd minden rendbe jön közöttünk.

Lényegében egyedül nevelem a srácokat, apa szinte sosincs csak pénzben lehet rá számítani.

Így dolgozni nem tudok sajnos semmi lehetőség a környéken ami mellett egyedül tudnám hozni vinni oviba a kicsiket.

Nagyszülők nem tudnak besegíteni.

Úgy érzem nem szeret, soha nem kedveskedik semmivel. A szülinapom sem tudja a mai napig, nem hogy ajándékot vegyen.

Én szoktam neki venni apróságokat de megköszönés helyett leszid hogy ez szar ez neki nem kell stb. Már nem tudom érdemes e harcolni egy olyan kapcsolatért amiben egy senkinek érzem magam.

Szerinte becsülnöm kéne hogy dolgozik.

De komolyan? Tényleg minden a pénz?

Én csak egy szerető társra vágyom akire lehet számítani, aki mellettem van, aki meghallgat.

Nemtudom azt sem hogy szeretem e még.

Mióta elment pánikrohamaim vannak, minden az én nyakamba hárult, nagyon nehéz egyedül. Ha telefonálunk és monmdom hogy rosszul vagyok kinevet és azt mondja hipohonder vagyok.

Nemtudom mi a legjobb. Együtt maradni vagy elválni?

Igazából folyton egyedül vagyok. Úgy érzem valami kihalt bennem. Egyedül, csalódott, boldogtalannak és szomorúnak érzem magam, önbizalmam 0.

De mivel tőle függök anyagilag nemtudom ha elválnánk hogy tudnék új életet kezdeni a gyermekeimmel.