Miért nem fogadja el, hogy nem kell?!

Harminc év körüli emberek vagyunk. A férfi szereti a nőt. Kedvesen bánik vele, vele tudná csak elképzelni az életét... viszont még otthon lakik. A nőnek van saját lakása, kocsija, lezáratlan házassága, ami után EGYEDÜL akar élni, pontos elképzelése van a jövőjéről, amibe ez a férfi nem fér bele, sőt igazából szeretné végre a saját életét élni, a saját szabályai, céljai, törekvései szerint, ahogyan eredetileg képzelte. Minek beszélek E/3-ban? Na mindegy, szóval elég jók a kilátásaim az életre, és ez az ember csak hátráltat. Nekem már megvan mindenem, amit akartam, plusz remek lehetőségeim az életben, köszönhetően tanulmányaimnak. Várom a válóper végét, olyan, mint amikor felragyog a hajnal, és megjelennek a nap első sugarai az ablakban. Most ez az ember lehúzta előttem a redőnyt. Én neki előrelépés lennék, ő nekem béklyó. Amióta vele vagyok, negatív vagyok, bőgök. Ezerszer mondtam neki, hogy ez nem élet, rosszul vagyok tőle, de nem hagy békén, és nem fog élni hagyni, ha elhagyom. Össze fogok pakolni és el fogok tűnni. Ez nem élet, hogy elveszi előlem a lehetőségeimet, mert követni úgysem tud arrafelé, ahová tartok. Élvezni akarom az életemet, ami az enyém, és mindent, amiért megküzdöttem. Sokszor, nagyon sokszor érzem azt, hogy csak akkor fog békénhagyni, ha valamelyikünk már nem lesz ezen a világon. Miért nem lehet felfogni, ha már nem kell egy másik embernek?!