Minden párkapcsolat/házasság megcsappan az első gyerek születése után? Nektek megmaradt, vagy tönkrement és elváltatok?

#10. Ez részben igaz csak kérdező. Azért pörgess facet, blogokat, posztokat, mennyire ömlik szerencsétlen nőkre a "bezzeganyaság". Kb ugyan azt a frusztrációt élik át pluszba hormongőzösen még, mint amikor photoshoppolt instalányokhoz próbálják hasonlítani magukat. Vagy mikor a csávók a milliomos jólöltözött lambos coachokhoz.

Lényeg ami a lényeg, az is előfordulhat szerintem igen gyakran, hogy még ha apa tehermentesítené is anyát, anya nem adja ki a kezéből a kicsit, mert akkor xar anya. Ha kiadja, akkor azon kattog, hogy kiadta és xar anya, abból se lesz pihenés. Aztán ez megy minden nap és ez nyilván megágyaz az alaphangulatnak mindkét félnél, a párkapcsolati dinamikáról meg ne is beszéljünk. Le a kalappal azok előtt, akik kisimultabbak utána, mint előtte.

Miért törvényszerű az elhidegülés?

Nekem életem egyik legmeghittebb, legjobb időszaka volt.

Minden új, meg persze fáradtak is voltunk az első hetekben, még rengeteget aggódtunk. Persze semmi se úgy lett, ahogy elterveztük. Ezzel együtt csodálatos dolog volt családdá válni.

A kommunikáció és az empátia a kapcsolat alapja. Nem szűnik meg a gyerekkel, legfeljebb feltűnik, hogy sose volt.

Marakodni se kötelező.

Lehet, hogy a házasságok 50%-a válással ér véget, de 50% megmarad. Sőt sokan több gyereket is vállalnak és utána is működik a házasságuk. Velük kellene inkább foglalkozni, hogy vajon ők mit csinálnak másképp.

A gyerek sok-sok lemondással jár - 3 gyerekes apa vagyok. Hobbi, haverok, sport mind ment a süllyesztőbe. A feleségem ráadásul gyermekágyi depresszióval is küzdött, így duplán oda kellett tennem magam. Mivel akkor tervező mérnöki vállalkozásom volt, így nem volt kötött munkaidőm, a munkát részben otthon végeztem és akkor amikor a gyerek(ek) aludtak. A feleségemnek minden munkában segítettem a háztartásban, később én vittem/hoztam a gyereket óvodába/iskolába. Visszagondolva, azt mondom, akkor minden szép volt.

Sajnos most 18 év elteltével már csak a gyerekek tartják össze a családunkat, van 3 gyerek, anya, apa, de nő-férfi kapcsolat már nincs.

A gyermek születése megváltoztatja a házasságot. Míg addig minden rólunk szólt, csak egymásra fókuszáltunk, a gyermek születése után egyszerre minden a gyermek körül kezd forogni. Mi erre előre felkészültünk lélekben. Volt rá időnk, mert előtte 17 éven át éltünk gyerek nélkül, csak egymásnak nagy szerelemben. A szerelem a gyerek születése után sem múlt el, de el kellett fogadnunk, hogy kevesebb időnk jut egymásra. Egy kicsit gyereknevelő Kft-vá alakult a házasságunk. Tudtuk, hogy ez lesz az ára, de így döntöttünk. Nem bántuk meg. Igaz, a férjem remek partner volt a gyereknevelésben, a babázástól kezdve végig mindenben segített és maximálisan kivette a részét. Csodálatos volt látni őt apaként. Nagyon jó csapat voltunk. Két csodás gyermeket neveltünk fel.

Ma már felnőttek a gyerekeink, és a mi szerelmünk erősebb, mint valaha. És van mire emlékeznünk. Amikor nosztalgiázni akarunk, ott van nekünk az a 17 évnyi "mézeshét", ami csak a miénk volt. De aki a házassága elején vállal gyereket, hát az tényleg nagy kihívás lehet.

Egy gyerek érkezése krízis, felborít mindent. Gyakorlatilag egy kapcsolat nagy tesztje. Teljesen újra kell szervezni az életet, elfogadni a saját igényeink háttérbe szorulását. Meg kell tanulni az új szerepeket és ezáltal újra kell tanulni egymást. Csapattá kell válni, egymás keze alá dolgozni és együtt húzni-tolni a szekeret. Ha ez megy, akkor erősebbé válhat egy kapcsolat, mert megvan a felekben, hogy "ezt is jól megtudtuk oldani együtt".

Nálunk pl. sokszor volt vita a fáradtság miatt. 2 éves a kislányunk és egyszerűen teljesen beszűkültem itthon, nem éreztem jól magam. Tervezünk második gyereket, de elég korán visszajöttem dolgozni legalább 1-2 napra, mert az én lelkemnek nagyon nem tett jót az otthonlét. Én mondjuk emiatt is erősebbnek érzem a házasságunkat, hiszen felismertem, hogy küszködöm az itthonléttel és a magánnyal. Nem tesz boldoggá. A férjem ezt meghallotta és ő, illetve anyukám csapatként álltak mögöttem, hogy vissza tudjak menni kicsit dolgozni, ami kihúz a negatív hullámból. Ehhez kell önkritika, hiszen fel kell ismerni, hogy nem vagyok tökéletes. Kell önismeret, mert rá kell jönni hogyan tudnék segíteni magamon. Kell kommunikáció, hogy eltudjam mondani érthetően a férjemnek mire és miért van szükségem és kell egy támogató férj, aki nem visszahúz, hanem azon kezd ötletelni hogyan tudjuk ezt megvalósítani. És ez csak egy gondolat/folyamat, de már ebből is látszik, hogy számtalan apróságon eltud csúszni a dolog. Ha én itthon maradtam volna a befordult énemmel, akkor jó eséllyel én tettem volna tönkre a kapcsolatunkat, mert állandóan depis, kedvtelen voltam, sokszor képtelen voltam normálisan a férjemhez szólni, ami miatt ő piszkálni kezdett, ami olaj a tűzre, stb... Fel kell ismerni, ha letévedtetek az útról és tenni azért, hogy visszataláljatok.

Szóval összességében minden attól függ, hogy milyen a krízis/probléma megoldó képesség egy házasságban. 10+ év múlva valószínű már én is idealizálni fogom, hogy "ez volt életem legszebb időszaka". :D Mert egyébként alapvetően az, de még nagyon friss élményként látom hol vannak a buktatók.