Van annak a jelenségnek neve amikor egy házasságban a feleség azt akarja hogy a férj többé ne találkozzon a barátjaival?

Lehet úgy is mondani, hogy szeparálás. Ez a nő szeparációs félelméből adódik.

A mentálhigiéné napjainkban rohamosan fejlődik, s sokszor a képzett szakemberek sincsenek teljesen tisztában a legújabb felismerésekkel. A laikus pedig jó szándékú videókból, vagy fórumokból (ilyen a GYK is) tájékozódik, amelynek eredménye az új keletű megbélyegzések sokasága, melyek a régiek letöréseinek kísérlete mellett bukkannak föl.

S bár nem árt tudni, (sőt néha a túlélést biztosítja) a jelenségek mögötti valóságot, ám azt másokra alkalmazni csak ronthat egy helyzeten, mert az ismeretek csak komplexen érthetők meg.

Korunk fejlett nyugati társadalmai - lassan már több száz éve - súlyos működési zavarban szenved, s benne élni gyakorlatilag egyenlő egy állandó mérgezettséggel. (Erről részletesen olvashatunk Dr. Máté Gábor legújabb - vaskos - könyvében a "Normális vagy"-ban). A szeparációs félelem mindennapos jelenség, más és más megnyilvánulással emberenként. Kialakulásában elsőrendű szerepet játszik az a tévhit, hogy egy csecsemőt - a saját jó közérzetünk érdekében - órákra magára lehet hagyni (pl. éjszakára), és ez működik is, mert idővel jóvá válik tőle.

Felnőtt korban ez is, és számos - a társadalmi mérgezettségből adódó - gyerekkori hatások a szülők részéről mentális problémákhoz, gyakran személyiségzavarhoz vezet.

Példaként ott van - gyakran csak enyhébb formában - a borderline személyiségzavar, melynek egyik fő jellemzője az "Eszeveszett Erőfeszítések az Elhagyás Elkerülésére" (a többi 8 tünetet most nem részletezem). Ebből nyilvánvalóan adódhat a megkérdezett jelenség. Gyakran nagyon ellentmondásosan zajlik le (ezért is zavar a neve), mert a párunk eltávolít a barátainktól, s később meg a szemünkre veti, hogy "neked nincsenek barátaid".

Ha pl. erről lenne szó, akkor nagyon fontos a mi hozzáállásunk, a türelmünk. Semmi esetre sem szabad tájékoztatnunk állapotáról, az egyáltalán nem a mi dolgunk, de az is szigorúan tilos, hogy célzunk valamilyen módon arra, hogy probléma lehet az elmeállapotával (ez hívja a szakma "gázlángozásnak"). Nincs vele baj! Mint ahogyan egy ittas ember sem őrült meg, és ha kijózanodik, akkor teljesen normális lesz ismét (erre utal Máté Gábor könyve). Ebből "kijózanodni" azonban jóval hosszabb, és szakember segítsége kell, de NEM küldhetjük oda. Neki kell észrevennie magát (sokszor évekig tartó szenvedés után), és teljesen önkéntesen segítséget kérnie. (mint pl. ez az alkoholistánál is így van, mert a kényszerkezelés csak kérész életű).

Igyekeznünk kell empátiával hozzá állnunk, de magunk számára korlátokat szabva, amikor egy-egy kiborulása esetén - akár más témában is - megpróbál az egyre fokozódó negatív érzelmi bűvkörébe magával rántani. Ez egy hormonálisan ható pillanatnyi állapot, amely legtöbbször nem tart tovább mint 2 nap, de gyakran órákon belül elmúlik (sőt akár megdöbbentően drámai módon jókedvűvé válik). Külsőleg érzelmi támogatást nyújtva, de egy rejtett belső higgadtsággal kell ezt a kapcsolatban kezelni.

Lehet, hogy nem erről van szó, vannak más eltérő, vagy csak felületesen hasonló esetek, és a társadalmaink (sok százmillió ember) jó része szenved ebben, a napjaink "őrült világ" jelenségét produkálva.

Tömeges "gyógymódról" nem értekezek, annak megemlítése is felháborító lenne, noha a hatalom (rejtett) legcsúcsán sokan ebben a végítélet szerű megoldásban gondolkodnak. De az is csak kérész életű lenne.

Még annyit: ha a példában javasoltakat képtelenek lennénk alkalmazni, és inkább valamiféle "betegség" megbélyegezést alkalmaznánk, akkor komoly esélye van annak, hogy - saját fogalmaink szerint - mi vagyunk a "betegek", sőt annak egy sokkal súlyosabb formáját kaptuk el a társadalmunk mérgezettsége által.