Tényleg én harcoltam ki a pofont? Még a saját szüleim is ezt gondolják.

A párommal összevesztünk. Onnan indult, hogy egy barátnőmmel kiruccanunk Barcelonába, és a párom nem akarta megérteni, hogy a katalán egy külön nép, külön nyelvvel. Azt mondja, hogy számára ők ugyanúgy spanyolok és a nyelv is max. egy nyelvjárás, de, hogy csak emberi tulajdonság, hogy lehet hisztizni, tüntikézni akkor is, ha épp minden oké. Ideges lettem, mutattam neki csomó forrást a neten, ami alapján nyilvánvaló volt, hogy nincs igaza, de nem érdekelte egyáltalán, neki spanyolok és kész, nem lesz hajlandó mást gondolni.

Én akkor azt mondtam, hogy "jól van, akkor az erdélyi magyarok meg románok ilyen logikával" - és erre kaptam a pofont. Hogy én nem mondhatok büntetlenül ilyen szöveget, mekkora szenny vagyok, hogy a saját népem hátbaszúrom, bezzeg nyugati picsogókról tudtam fél órát vitázni, pedig azokhoz semmi közöm nincs. Tudni kell, hogy az apukája erdélyi magyar.

De egyébként én nem tartom románnak az erdélyieket, csak egy hasonlat volt, amivel érzékeltetni akartam, hogy milyen érzéketlen és milyen butaság, amit beszél, de ezt sem érti.

Én nem érzem igazságosnak a dolgot, de mégsem áll mellém senki, a szüleim szerint iszonyatosan viselkedtem - pedig csak az én elbeszélésem alapján ismerik a történetet - és ha emiatt megyünk szét, akkor nem szeretnék, hogy hazaköltözzek.

Barátaim csak a párommal közösek vannak, és mind inkább az ő "markában" vannak, nem fog kiállni mellettem senki.

Ekkora tévedésben vagyok, hogy ez nem az a szitu ahol elcsattanhat egy pofon (nem mintha sok ilyen létezne....), vagy totál vakvágányon van az életem és újat kellene kezdenem, másokkal?