Ebben a helyzetben a párotokat választanátok, vagy az egyetemet?

Kicsi háttér az életemről:

Olyan családból származom, ahol szó sem lehetett arról, hogy egyetemre menjek. 18 évesen elmentem dolgozni, és a szüleim elkérték majdnem a teljes fizetésem, 20 ezer ft-ot adtak nekem havonta költőpénznek a saját keresetemből. Ebből nekem hamar elegem lett, szó nélkül leléptem tőlük külföldre. 2 országban is dolgoztam évekig, 2 nyelvet tanultam meg (angol, francia). Hazajöttem Magyaroszágra, és a nyelvtudásaim miatt megkaptam viszonylag jól fizető irodai munkákat diploma nélkül is (SSC-k adtak erre lehetőséget).

Közben lett egy párom is.

Egy probléma van: Én kiégtem, már nem ad a munkám szellemi kielégülést, és egyáltalán nem szeretnék most váltani, mert csak hasonló kaliberűt kaphatnék, az egész terület nem érdekel, csak azért kezdtem el, hogy legyen miből megélni.

Most viszont egyetemre szeretnék menni, egészen pontosan energetikai mérnök szakra, a BME-re. Van bőven megtakarításom, és részmunkaidőben dolgoznék is mellette, amennyit tudok, de mindenképp fel kellene élni a megtakarításom egy részét. De nekem megéri.

A párom viszont nem megy bele, azt mondja, hogy ha ezt meglépem, akkor ő szakít velem, de könyörög, hogy ne tegyem, mert ő nem akar szakítani. De ezt semmiképp nem tudja elnézni. Szerinte egyáltalán nem ilyen irányba kellene, hogy haladjon az életünk, már lassan babát kellene vállalni. Meg, hogy neki taszító, hogy ilyen nagyra vágyom, már amúgy is jól keresek, és szerinte az egész nekem csak egy menekülés, mert a sz.ar családi hátterem miatt lettem feminista, versengő, direkt férfi szakmát akarok, stb. Közben meg egyáltalán nem illik nőkhöz ez az egész, és 29 évesen csak kitolná nekem az anyaságot, meg hasonlók.

Igazából ezek miatt a szövegek miatt nekem már a dolog több, mint "nem egyező jövőkép" - ami amúgy tök oké, van ilyen - hanem lenézés, vádaskodás is egyben, és ez az igazi problémám.