Miért szeretik emberek jobban a viszonzatlan szerelmet, mint a boldog párkapcsolatot?

Boldog párkapcsolatban élek.

Volt viszonzatlan szerelmem. Nem akartam vele összejönni, távolról szerettem. Feldobta a napjaimat, motivált, megihletett. Ismertem őt, de idealizáltam is. Nem bánom, mert ennek az volt a lényege. Boldog voltam, a szerelmem miatt megtanultam pl németül illetve egy másik ilyen miatt pl gitározni. Ezek ilyen gimis szerelmek voltak.

Nem cserélném el senkire a páromat (különben nem jöttem volna vele össze nyilvánvalóan)

Nem hallottam még ilyet egyébként, de szerintem a következők az okai:

- idealizált a plátói szerelem tárgya

- nem derült ki "mi lett volna, ha"

- mégsem jó az a párkapcsolata, valójában nem szerelmes, csak megalkuszik.

Egyszer olvastam, hogy aki MINDIG a plátói,elérhetetlen embert választja az igazából még nincs kész egy kapcsolatra ahol (mint előttem is írták) jönnek a hétköznapi gondok, az idegesítő szokások.

Egy plátói szerelemnel nincs az a rengeteg bizonytalanság, mint némely kapcsolat elején. Az mindig egy biztos nem.

Egy biztos, biztonságos nem. Sosem ismered meg, csak almodozol róla, hogy olyan amilyet te a leginkább szeretnél.

Nem tudom, nekem legfeljebb a vattacukros plátói ábrándozás, a "crush" volt kellemes, a viszonzatlan szerelem viszont iszonyúan fájt.

Szerintem az ilyen emberek valami adrenalinlöketet azonosítottak szerelemként, amiben volt valamennyi vonzalom, de nem túl elsöprő mértékű. Épp csak annyi, hogy a kínlódós huzavonát és az elutasítottságot szívenszúrás helyett kihívásnak érezzék.

Ki szereti?

N

Hogyha úgy működne a szerelem is, hogy kiválaszthatná az ember azt, aki neki kívül-belül tetszik és az övé lenne, onnantól kezdve idilli kapcsolat lenne kettejük közt... Akkor persze, hogy jó lenne a beteljesült szerelem.

Én viszont azt tapasztalom, hogy általában nem jön össze senkivel a kapcsolat, akiért oda vagyok. Pedig nem irreálisak a vágyaim, nem a szőke herceget várom, de azért nem is egy egyszerű gondolkozású, külsőre sem vonzó embert.

Nehéz olyat találni, aki vonzó is emberileg és mellé pont szingli+ viszonozza az érzéseket. Velem is volt olyan, akinek meg én tetszettem nagyon, de vele meg én nem tudtam elképzelni mást a barátságon kívül.

Viszonzatlanul könnyebb beleszeretni valakibe, igaz olyankor amúgy is csak a pozitív dolgokat látja az ember valakiből, nem kell otthon takarítania utána meg elviselni az esetleges hülyeségeit a másiknak. Szóval meg van ebben is a szépség, én minden valaha volt plátói szerelmemet mai napig kedvelem, ha már kapcsolatot nem is tudok elképzelni velük. De nem utáltam meg őket, mint egy szakítás után sokan egymást. Megmaradt egy szép időszaknak az, amikor szerelmes voltam, csak annyi árnyékolja be, hogy nem voltunk együtt.