Hosszabb házasságban, kapcsolatban, ahol ellaposodott a szex, sikerült már valakinek újraéleszteni valamivel?

Ez kicsit ilyen pszichopátia gyanús:D

De nincs olyan, hogy "mit kell válaszolni". Itt elbukik az egész terápia,

31. Pont ez az! Nekem nem kell terápia! Kíváncsi voltam erre a modernkori csodára, de nagyon kommersz és érdektelen az egész. Az én módszerem mérföldekkel hatásosabb (lenne), ugyanis egy átlag párterápia nagyon műanyag. Ezen kívül a felek nem azért mennek el hogy komplexen a kapcsolatuk felfelé íveljen, hanem hogy annyira megjavuljon hogy a benne tapasztalt hiányt megszűntesse. Példa: hiány a szex vagy az utazás, kirándulás, beszélgetések. Általában mindkét félnek különböző hiányérzetei vannak. A párterápia idején megerőszakolják magukat, hát mégis fizettek érte. Elmennek randizni, de igazából belül kínos mindkettőnek. Sebaj, csinál i kell mert így lesz majd szex, utazás és beszélgetések. Ahhoz hogy bárki változzon, emberileg, szellemileg, gondolkozásilag egy minőségbeli ugrást kell végrehajtania. Ez pedig igen erősen fogja az egót érinteni. Onnan meg az értékrendjét. Na, ez piszkosul kevesen lêpik meg!

Attól hogy elválnak, ugyanazok maradnak, majd megpróbálnak olyan valakit találni aki kielégíti a vágyaikat. Mert erről szól az egész.

#30:

Én csak azt nem értem, ha ennyire tisztában vagy a házasságoddal és a pszichológiával is (elhiszem hogy így van), akkor miért panaszkodsz hogy nincs szex?

A jog lehetőséget ad a válásra (ha már mindent megpróbáltatok).

Akik pontosan tudják hogy mi a probléma és csak panaszkodnak azzal mit lehet kezdeni?

Azt hiszem ezt nevezik tanult tehetetlenségnek (az egyének miért maradnak passzívak bizonyos negatív szituációkban, annak ellenére, hogy módjukban állna változtatni azon).

33.

Leginkább a személyiségem, a külsőm ami determinál. Ilyen életre vagyok kalibrálva, ismerem önmagam. Megvannak a gyengéim amik ha egy új kapcsolatba is kerülnék, ugyan ide hoznának. Én eredendően nem hiszek sok olyan dologba, amikben a többség igen. Pl. ilyen az, hogy két ember egymásért él. Vagy hogy valakit elfogadnak és szeretnek csak azért mert él. Ha ide hoznád a világ legszebb álomnőjét aki azt mondaná hogy csak engem akar, bennem nem okozna különösebb örömet, megtartanám az 1 méter távolságot. Én így nőttem fel, azt tapasztaltam hogy nekem ez egy túlélési stratégia. Már reflexből nem lelkesedek senki iránt, sőt elvárom hogy irányomba se lelkesedjen senki, sőt igazából a legjobb ha marad egy semleges viszony. Nem kell figyelembe venni sem a születésnapomat, sem a névnapomat, ajánékkal, meglepetéssel se készüljön senki, én sem teszem senki irányába. Ha egyszer meghalok, az összes cuccomat égessék el, engem meg szórjanak szét valami erdőben vagy folyóban. Az emberek képtelenek túllépni a saját egójukon, akkor jó ha ez az egó meg van etetve. Megvannak a kedvenc emberek mindenhol, a többiek a futottak még kategória, ők azok akik azért csápolnak hogy ezeknek a kedvenceknek a holdudvarához tartozhassanak. Szóval én ezekból az emberi és társadalmi mechanizmusokból vonom ki magam. Élek, beszélgetek, dolgozom, tanulok, pihenek.

Joggal kérdezheted meg hogy de hát miért gondolkodom így? Én egy nagyon lelkes, barátságos, segítőkész ember voltam... egy darabig. Olyan 20 évesen rá kellett döbbenem, hogy sem a "barátok", sem a család, sem a szomszéd, sem a lányok nem azt adják amiről a populár meg a mainstream állandón papol. Keretek közé szoritottak, kihasználtak, átvertek, én adok-semmit sem kapok, majd más megmondja hogy merre hány méter, aztán mindenkinek kaparjam ki a gesztenyét, amikor meg már ez meg van mehetek a dolgomra stb. Ekkor kezdtem el tudatosan foglalkozni magammal, és ekkor éreztem azt, semmibe nem szeretnék érzelmi szálat belevinni. Persze belül óriási a vákuum az érzelmeim terén, de még mindig jobb mint azt látni vagy érezni, hogy csak azért kellek hogy belőlem valami féle előnyt szerezzenek. Már ezren megjegyezték hogy rajtam aztán nem látni semmilyen érzelmet. Persze hogy nem, szerintem innentől fogva sem fognak látni. A házasságom is engem igazol. Rengeteg energit tettem bele minden téren, amit visszakaptam az kb. annyi, hogy stabil család. Az egzisztenciám bőven elég ahhoz hogy akár egyedül is megéljek. Ezen felül sem érzelmi, sem testi hozadéka nincs.

Nincs olyan nő a világon akinek hinnék, vagy elhinném azt hogy tetszem neki, vagy elfogadna. Ez már így is marad, tehát ezért nem válok el.

Fúúú öcsém. De azért remélem azt te is látod, hogy az érzelmek teljes kiégetése abszolút nem minősül normális vagy követendő dolognak.

Éppen ezért ebből a helyzetből én a helyedben tanácsot sem adnék, vagy nagy igazságokat sem vonnék le.

Van egy alig döcögő házasságod amiben nincs osk öröm, korábbi élményeidből kifolyólag minden érzelemtől távol tartod magad stb... Ezt általában terápiával kezelni szokták, ugyanis ezt kiégésnek nevezik, csakhogy te intellektusból lehozd a terápiát, nem vagy hajlandó érzelmileg belevonódni. Így viszont a terápia eredményt sem fog elérni, hisz annak egyik támpillére az érzelmek helyrerakása.

Szóval ne a terápiákat, szakikat vagy a házasságot okold.

Az emberek többségének vannak érzelmei és ennek óriási szerepe van a házasságukban is. Persze, az érzelmekkel nehéz bánni, de te vagy rá a zélő példa, hogy ha nincsenek érzelmek, nincs megoldás sem.

Teljesen értelek, hogy számodra egy logikus és biztonságos lépés volt letiltani az érzelmeket, ugyanakkor vedd figyelembe, hogy az emberek többsége nem szeretne ezzel a módszerrel élni, meg úgy... így élni.

#35:

"Joggal kérdezheted meg hogy de hát miért gondolkodom így?"

Tudod miért nem kérdezem?

Mert én dettó ugyanígy gondolom ahogy te, csak én nő vagyok. Én már házasságot sem kötöttem ezen eszmefuttatás mentén. :)

Szóról szóra írhattam volna ugyanezt én is.

Ki is takarítottam egy csomó érdekembert az életemből, akik csak elvenni szerettek tőlem, de amikor nekem lett volna szükségem rájuk, akkor mindig volt magyarázat arra hogy most miért nem....

Annyi a különbség köztünk, hogy te panaszkodsz a házasságodra hogy nincs szex (mégsem válsz el), de megértem, a férfiak hormonálisan rosszabbul viselik ezt. Én nem panaszkodom, megtanultam egyedül élni.

(#33).

37. Mi ketten jó párost alkottunk volna! Igen, tőlem is csak elvettek, kezdve már5 éves kisgyerekként is. Olyan családban nőttem fl, ahol meghatározták hogy hogyan kell viselkednem, és bármi történt mindig én voltam a hibás! Én meg egyre csak többet és jobban akartam teljesíteni, de soha senki nem mondott köszönetet érte. Ha felemeltem a szavam vagy megvertek érte vagy megaláztak. A párkapcsolataimban is csak lehúztak, átvertek. Az én szavam sosem ért ott sem semmit. Nálam ez így alakult.

Ellenben a saját életemet piszkosul jól összeraktam, sosem számítottam senkire, a jég hátán is megélek. Nem is szenvedek semmiben sem hiányt egzisztenciálisan. Az emberek kizárom magamból.