Mikor untad meg, hogy papucs legyél? Nőként, férfiként.

Csak azt kellett volna időben észrevenni, hogy nem illik össze a személyiségetek. Így egyik félnek sem kellett volna "becsicskulni" a másiknak, mert ha passzolnak a személyiségek akkor nincs ilyen probléma.

És ha az van amiről te is írsz, az azt jelenti, hogy erőltetve van egy olyan kapcsolat aminek nem is kellene léteznie (bármikor lehet szakítani).

Engem egy nagyon domináns, akarnok, ellentmondást nehezen viselő anya nevelt fel egyedül, vele szemben nem nagyon volt lehetőségem semmiféle érdemi szembeszegülésre. Valahogy azt nevelte belém, hogy mindig ráhagyjam a dolgokat, legfeljebb passzivitással tudtam kifejezni az ellenállásomat. Sajnos ez később oda vezetett, hogy ilyen lettem a nőkkel is, munkaadókkal, idegenekkel is, úgy éreztem, az az alap, hogy a másik akarata érvényesüljön, akkor is, ha nekem az nem volt jó. Csak ne legyen hiszti, konfliktus, és ne tartsanak mások önzőnek.

A kezdetben jól alakuló kapcsolataimban is eltolódott a dolog arrafelé, hogy én áldoztam többet, mindig hagytam, hogy az legyen, amit a nő akar, amiket eleinte csak szívességként kért, később az már természetesek lettek, és én sosem kértem semmit, csak engedtem neki. De egy idő után mindig megelégeltem, és leráztam magamról a rám telepedett, engem egyre jobban szolgának kezelő nőket.

Most már tudatosan erőltetem, hogy legyek kicsit önző, és akkor is megpróbáljak nemet mondani, amikor amúgy már reflexből kezdenék segíteni másoknak. Ha megkér valaki, hogy hozzak valamit a hűtőből, nem ugrok fel automatikusan, hogy hozzak, hanem mérlegelem, hogy neki nem egyszerűbb-e ez, és hogy ő is megcsinálna-e nekem ilyesmit. Sőt, néha direkt kérek én is szívességet azoktól, akik tőlem szoktak kérni, és ha nem segítek, vagy csak pofákat vágva, onnantól én se fogok nekik, vagy ha igen, azt hasonló "lelkesedéssel".

46 F