Miért keresem görcsösen az ideálom egy férfiban? (hosszú)

Szóval az van, hogy annyira magasra tettem a belső tulajdonságokkal kapcsolatos mércét, hogy félek, hogy sohasem találok hozzám valót. Elég elvont lány vagyok. Tulajdonképpen magamat (illetve törekvéseim) keresem a férfiakban. Legyen: eszes, intelligens, kommunikatív, nyitott, filozofikus, rendelkezzen kellő empátiával, sokszor gyerekes mégis egyben érett. Külsőre elég, ha ápolt és nem ronda (sőt az se baj, ha kicsit csapzott:P). Amikor megismerek egy fiút, mindig ezeket figyelem rajta, mivel aki általában ilyen személyiségi vonásokkal bír, azzal jól el tudok beszélgetni, és mellette végre önmagam lehetek.

Így történt, hogy pár hónapja beleszerettem az egyik egyetemi tanáromba. Tudom, hogy ez gyakori dolog lányoknál, de nálam nem csak a rajongásból ered. Kerestem a rokomlelkem, hát benne megleltem. Persze tudom, hogy nem állt volna le velem, meg igazából nem is ismerem, csak a lehető legjobban megfigyeltem a viselkedését. Ez a férfi teljesen olyan, mint én, csak épp hímneműben! Ez annyira tetszett nekem, hogy végre valaki, akinek nem kellene mindent megmagyarázni, mert érti a gondolataim, aki nyitott a világ megismerésére. Időközben a szememben megszépült a külseje (pedig elég csapzott a csóka!:D), de az mellékes. Szenvedtem miatta(m) 5 hónapot. Épp egy újabb hullámvölgyben voltam, amikor megjelent egy fiú a suliban. Egy csoportba kerültünk, és bár kb. 4-en beszélgettünk, felfigyeltem rá, hogy érzem benne az ideálom, a hasonlatosságot magammal. Ő csak 5 évvel idősebb nálam, de elsőre azt hittem, egyidősek vagyunk. Szóval nem vagyok apakomplexusos, mielőtt még valaki ezzel jönne.:D Nekem azért kell ilyen férfi, mert kissé túlérzékeny vagyok a meg nem értettségre (meg általában mindenre).

Na, és kiderült, hogy tényleg olyan, mint én...na igen...itt jönnek a bajok. Sajnos a rossz tulajdonságokban is hasonlítunk: hajlamos elhanyagolni az embereket, és mindig késik. Az elején azt beszéltük, hogy mi tuti egymásba szeretünk, nagyon rá voltunk izgulva erre. Én viszont féltem, hogy a szexuális vonzalom megelőzi az elegendő érzelmi köteléket. Mondtam neki, hogy a fizikai kontaktust még hanyagoljuk, mert ki akarom élvezni, hogy végre el tudok beszélgetni valakivel, de ne féljen, mert lépni fogok.:) Ő ezt teljesen megértette, legalábbis ezt mondta, de elég szexmániás a fickó!XD Kb. 3 alkalommal MSN-eztünk 3-5 órát, és 2,5 alkalommal 5 órát élőben beszéltünk, ezt mind 3 hét alatt. Még csók sem volt. Aztán közben összejött egy csajjal, akit hamarabb ismert,de nem szereti igazán, csak úgy van. Elmondta nekem egyből, és kicsit szíven ütött, de aztán úgy éreztem: "kit érdekel, engem úgyis jobban kedvel, és belém fog szeretni...na meg rossz csaj sem vagyok;)". Hja, hittem én...egyre jobban megfájdult a szívem emiatt, hogy másokkal kavar. Az eszemmel tudtam, hogy ez engem ne zavarjon, de ezt a lelkemnek már nem mondhattam meg. Kiborultam, és felhoztam ezt neki, hogy sosem ér rám. Ha csak a tanulás és a munka lenne az ok, akkor teljesen megérteném, de így, hogy ki tudja kivel hol jár... Ez eléggé bántja a hiúságom.:( Aztán mondta, hogy nem akar járni velem, mert nem tudna elég figyelmet adni, mint amennyit megérdemlek. Hogy fájdalmat okozna nekem...és nem engem félt ettől, mert többre tart annál. Inkább nem várja meg, hogy belém szeressen és belé szeressek (ami valószínű lenne idővel), nehogy bántson azzal, hogy elhanyagol. Pedig minden úgy tűnt, hogy itt komolyan lesz valami. Szerintetek ha szeretünk valakit, akkor nemhogy ígyis-úgyis szakítunk rá időt?:S Vagy hogy van ez? Azt mondják, az ember arra ér rá, amire igazán akar.

Tehát most azért kell utálnom őt, amilyen én vagyok, és eléggé csalódtam benne. Ő sem tudja beosztani az idejét. Hiába jó beszélgetőpartner, egyszerűen képtelen a kötelességeivel és a kapcsolataival is rendben lenni. Meg neki most olyan csaj kell, akinek ő csak f@szpótlék...és majdnem tojik rá, mert annyi dolga van. Pedig már éreztem, hogy majdnem beleszeretek, és már szívesen meg is csókoltam volna, de úgy szívből...és pont akkor gondolja meg magát.:S

Most ezt érzem:

Az elején a csalódástól való félelmem beigazolódott.

Összedőlt a világ...én egyedül fogok megöregedni...olyan nehéz még egy ilyen elvont elmét keresni.:(

Szűzen fogok meghalni, mivel én csak szerelemből tudnám és akarom megtenni az elsőt.

Ha találok is vkit, nem sokáig bírom/bírja.

Talán túl elsiettem az érzelgősséggel? Vagy fiatal vagyok még, hogy ilyeneken aggódjak, mert annyi férfi van még....? Mi a véleményetek a fiúról? Rólam?

Bocs, hogy ilyen hosszú lett.:$

Aki végigolvasta, és válaszol, annak előre is köszi.:]

19/L