Nem szeretek párkapcsolatban lenni? Létezik ilyen vagy csak rosszul választottam párt?

"miért vittem magammal a telefonom a konyhába....."

Ajaj, menekülj!

Nagyon rosszul, mert aki abba belelat dolgokat, hogy magaddal viszed a telot az nem százas.

Dobd ki minél előbb.

"Fogalmam sincs mi a jó döntés"

Én azok közé tartozok, akik nem találnak társat maguknak, pedig társkereséshez képest azért már előrehaladott vagyok a korban. Látom, hogy teljesen üresek a napjaim: lesem a falat a szobában és dolgozom - amit a céltalanság miatt teljes értelmetlenségnek érzek. (Persze, valamiből fenn kell tartani magát az embernek, de nekem ez sovány motiváció.) Nincs kivel megbeszélni, ha problémám van, nincs kivel megosztani, ha valami örömöt találok, nincs kivel elmenni egyet vacsorázni, meginni egy sört, vagy kirándulni. Eljárok edzeni, de minek: senki sem dicsér meg, hogy "Milyen jól nézel ki!" Látom azt is, milyen az életük az egyedül maradóknak idősebb korukban: mászkálnak össze-vissza, mint a mérgezett egér, vagy csak megsavanyodott arccal ülnek szegények az üres lakásban. Amijük van, azzal mi lesz? Felveri a gaz, elviszi valami huszadik mellékági rokon, vagy az állam. Ki ápolja őket? Kirendelnek melléjük egy gyámot, aztán mennek egy intézetbe az utolsó napokban. Utána meg eltemeti őket az önkormányzat. Hát, mit ne mondjak, fantasztikus kilátások...

Szóval, aki érez magában affinitást a társas kapcsolatra, annak szerintem egyértelműen efelé kell törekednie. (Aki valami komolyabb dolog miatt mégsem erre hivatott, az más tészta, most nem erről van szó.) Az egyedül maradás csak a fiatalabb években tűnhet jó döntésnek: fiatal vagyok, szép vagyok, egészséges vagyok, független, jó egzisztenciával, azt csinálok, amit akarok. De később mindebből csak a nagy üresség marad, a mindennapokat nem tölti ki semmi, s akkor már késő lesz ezen változtatni. Hosszú távon a szingliség nem perspektíva.

Ja, amúgy én is introvertált vagyok. De attól, hogy nem a folyamatos pörgés az életelemem, hogy szeretem a csöndet, a nyugalmat, hosszabb távon az őrületbe kerget, hogy senkihez nem tudok szólni, és csak úgy vagyok a nagy semmibe. Szóval attól, hogy valaki introvertált, még nem biztos, hogy egyedül is kell maradnia.

"baromira nem garancia semmire az, hogy családot alapítasz"

Ez így van, de ezért kell megfontoltan párt választani. Természetesen egy nem működő kapcsolat rosszabb, mint a semmi, de nem arra kell optimalizálni, hogy inkább ne legyen semmi, hátha különben rosszabb lenne. A jó párkapcsolat megvalósítható, de mindez okos ismerkedést és mindkét féltől munkát, törekvést igényel.

"Ma egy kapcsolat 5-10 év vagy bologtalan szenvedés ha együtt maradnak"

Elég nagy baj ez. Elgondolkodtató, hogy szüleink-nagyszüleink idejében a legtöbb házasság élethosszig tartott. Ma meg elkezdi idegesíteni valami a másikban az egyik felet, szétmennek. Kérdem én: és ez a zavaró tulajdonsága miért nem derült ki az ismerkedés alatt? Ha meg akkor elfogadható volt, akkor most miért nem az? Stb. Sokszor úgy látom, hogy ma kevés energiát fordítanak egymás mély megismerésére, amíg annak lenne itt az ideje, utána pedig nehezére esik az embereknek a mindennapokban megküzdeni egymásért. Inkább szétválnak, hogy majd úgy jobb lesz, pedig nem. Vissza kéne térni az eredeti modellhez. Az, hogy ma nem tartanak sokáig a kapcsolatok, nem jelenti azt, hogy maga az intézmény rossz. Lehet, hogy rosszul csináljuk.

F

" a humora néha rombolja az önbizalmam (nem az ő hibája, nem szoktam szopni neki nem akarom, hogy rosszul essen neki, hogy nem tudom értékelni, és tényleg érzékeny ember vagyok" - gondolom, itt nem akarok SZÓLNI neki lett volna :D

De amúgy meg itt van a baj ám! Hogy ő beszólogat, te meg tűröd csendben és nem szólsz. De, kellene szólni. Ha egyszer nem elég, akkor többször, amíg meg nem érti, hogy amit mond, vagy ahogy mondja, az nem humoros, hanem sértő. Amíg nem tudsz kiállni magadért, addig csak csendben fogsz szorongani és azt érezni, hogy ez az ember nem is szeret engem.

Az, hogy ebből azt a következtetést vonod le, hogy nem vagy elég jó és mást fog keresni, a gyerekkori traumáidban keresendő.

Szerintem nem ártana a fenti eszmefuttatást egy pszichológussal is átbeszélni.