Miért megy bele és marad benne valaki egy bántalmazó kapcsolatban? Olvastam ennek a dinamikájáról, de megérteni ebben az esetben mégsem tudom. Volt egy jó barátnőm, aki bántalmazó kapcsolatban él tizenéve. Kb. 25 éve ismerem.

"Azóta mit látok? Már két gyerek van..."

Majd 10 év múlva - ha akkor még létezni fog ez az oldal - ki fog írni egy elkeseredett kérdést, hogy mit csináljon, mert a férje semmibe veszi, bántalmazza, neki semmi lehetősége nincs lelépni, mert ott van akkor már 3-4 gyerek, saját pénze nincs, és már végezni akar magával. Sajnos nagyon valószínű, hogy majd egyszer eléri ezt az állapotot, de akkor már tényleg rohadt nehéz lesz neki változtatnia. Elég sok hasonló kérdést lehet itt olvasni. Egytől egyig mindegyikben kiderül, hogy igazából már a házasság, és a gyerekek előtt is komoly gondok voltak, csak addig, ameddig relatíve fájdalommentesen lehetett volna valamit tenni, nem tettek semmit. Sőt, szültek egy rakat gyereket, ha volt saját ház, azt eladták, vagy a férj nevére iratták, stb.

#6: Örülök, hogy neked volt annyi erőd, hogy végül kilépj. Sokaknak sajnos nincs, és 90%-ban az ilyen "kapcsolatoknak" csak akkor van vége, ha a bántalmazó fél azt lezárja. (És akor sem mindig, mert a bántalmazottat kb. egy szavába kerül visszacsábítani... sokszor akkor is, ha neki azóta már új kapcsolata van.) Tudom, mert van ilyen ismerősöm. Meg 30+ évem alatt volt is pár ilyen barát, haver, ismerős. Tudnék mesélni nem túl szép dolgokról...

Én csak azt nem tudom a magam gondolkodásával felfogni (persze, pszichológiai szemmel nézve értem a dolgok folyamatát), hogy oké, az ember szerelmes, meg minden kapcsolatban - jobb esetben - a felhőtlen boldogság reményével kezd bele, de amikor olyan bődületesen barom dolgokat kezdenek el csinálni, hogyan nem ábrándul ki belőlük az ember? Nyilván a kérdés költői, mert tudom, lelkileg sérült emberekről beszélünk, én például egyik pillanatról a másikra kiábrándulnék a partneremből, ha olyan, kapcsolattal teljesen ellentétes dolgokat csinálna, vagy mondana. És persze, lehet az is benne van, hogy én férfi vagyok. De nagyon jól tudom, hogy milyen, amikor a másik fél nem társként, hanem tulajdonként akar rád tekinteni. Volt már benne részem. És igen, minden az "én hibám" volt. De ezeket soha nem tudtam magamra venni, pedig egyébként olyan ember vagyok, aki gyakran inkább kér bocsánatot, akkor is, ha a másiknak nincs igaza, csak ne legyünk rosszban, és ne haragudjon. De amikor valaki támad, vagy olyasmit tesz, vagy mond, ami alapvetően ellent mond egy érzelmi kapcsolat alapelveinek, attól nagyon hamar ki tudok belőle ábrándulni. Ha valaki szeret, akkor ne tartson rossznak. Ha rossznak tart, akkor meg nem szeret. Legalábbis nem úgy, ahogy azt egy kapcsolatban kéne. Amikor valaki nem fogad el, nem viselkedik úgy, mint egy társ, olyan esetben én tényleg képes vagyok nagyon hamar "kijózanodni". Az a baj, hogy aki érzelmileg sérült, abból gyakran pont ez a fajta önvédelmi ösztön hiányzik.