Mi lehet bennem a baj? Miért nem kívánom a barátnőm?

A "nem kívánom" fogalma talán mindenkiben más. Nekem valami olyasmit akar jelenteni itt és most, hogy ugyan fel tud izgatni, amikor olyan helyzetben vagyunk és működik a szex de attól tartok, azért tud csak felizgatni, mert tudom, hogy ki tudom élni rajta a vágyaimat, nem pedig azért, mert annyira kívánnám.

A barátnőm, pedig gyönyörű. Folyton kapom a férfi ismerőseimtől a gratulációkat rá vonatkozóan... Mégis úgy érzem nem sikerült kapcsolódnom hozzá 9 hónap alatt sem. Olyan, mintha nekem lenne csak személyiségem, neki csak hangulatai és problémái vannak és az ezekre való reakciói( nekem a kreativitás annak kiélése és fejlesztése és az értékrend, életfilozófia jelentik a személyiséget inkább). Folyton csak többet és többet akar rólam tudni erőszakosan. Addig nem hagy békén, míg nem hagyom, hogy beleolvasson a naplómba, amit 4 éve vezetek és az összes fájdalmamat és gondolatomat(nem az eseményeket) beleírtam. (lassan 100oldal). Elolvassa és visszakeresi az emailjeimet az exemmel, majd azon siránkozik. Elolvassa a naplóm és azon is sír. Úgy érzem nrm illünk össze. Ő szeret bulizni és néha lecsúszik egy két tömény is egy cigi mellet. Én pedig undorodom ettől. Nekem nem érdekes egy zsúfolt helyen iszonyú hangos, primitív zenére rázni magam. Nekem érdekesebb egy könyvtárban új dolgokra rájönni, felfedezni vagy alkotni, vagy hangoskönyvet hallgatni.

Szeretjük egymást és sok közös programot csinálunk együtt, segítőkész és jó a felfogása, jól kijövünk egymással, megvan a romantika(bár úgy érzem, hogy ő teljesen passzív szerepet vesz fel a romantikát illetően). Egészséges lelkileg (legalábbis nálam fényévekkel jobb a lelkiállapota) és szeretjük egymást. Mikor jön a tipikus kérdés: na hogy vagytok?

-Megvagyunk. - mondom és ez az igazság.

Megvagyunk.

Nem kell ventillátorral járni mindenfelé a rózsaszín köd miatt annyi biztos.

Attól tartok, hogy nem vagyunk szerelmesek egymásba. Csak szeretjük egymást egyszerűen.

Kicsit olyan szeretet ez, amivel leélhetsz egy életet a másik mellett. Olyan, amilyen talán a régi csendes kis falucskákba volt, ahol egy álmatag nyárnak tűnt csak az élet és már el is illant. De én úgy érzem, hogy ennél többnek kell lennie. Valahogy sokszor nem tudom megbecsülni Őt. Az erőfeszítései nevetségesnek hatnak a fájdalmai távolinak a gondolatai, pedig túl halknak, ahhoz hogy igazán figyelhessek rájuk. Az élet vagy unalmas vagy valóban végtelenül önző vagyok.

Most egyértelműen életem egyik legnehezebb, legstresszesebb időszakát élem és kétségkívül az is belejátszik hogy a libidóm erősen a nulla felé tendál, bizonyos szerveim pedig igazítják a teljesítményüket(akár merevségüket) ehhez a helyzethez. De mégis, velem van a baj?

Volt egy lány az életemben, akit talán igazán szerettem. Volt dráma és se veled se nélküled. Volt szakítás és kibékülés, összejövések 3-4x...

Azóta nem számított semmilyen Nő az életemben. Pedg voltak egy páran. Mindegyik okos vomt és gyönyörű, a magam módján taplraesett "Wife material". Szerettek engem, volt hogy halálosan is. De nem értek az én szememben semmit. Nem tudom, hogy miért...

És amikor azzal a lánnyal voltam és igazán közel engedett magához, TŐle is csak undorodtam. Hátraléptem kettőt és nevettem gúnyosan magamban. Hát csak ennyi volnál?

Beteg vagyok?

Mi lehet szerintetek az igazi probléma?

Önző volnék? Boldoggá tettem Őket, majd indok nélkül szakítottam velük fél vagy egy év után.

Nem érdekelnek az emberek?-nagyon magányos vagyok ha pár hónapig nem beszélek senkivel, szinte tönkremegyek.

Miért undorodhatom tőlük?-

Ha nem állok közel annyira hozzájuk és nem annyira sebezhetőek nem visszataszítóak.

Képtelen lennék a szeretetre?-

Úgy éreztem, hogy szerettem mindegyiket, de valami hiányzott.

Ilyen lenne "művészléleknek" lenni?

Más is érez így?

Előre megkérem azt, aki eljutott idáig, hogy, ha válaszolni szeretne, fejtse ki a válaszát részletesen.

És igen, megígérem, hogy elmegyek pszichológushoz!