Csak én fújom fel a dolgot?

Közel 2 hónapja vagyunk együtt a barátommal. Nagyon szeretem, nekem ő az első "igazi". Úgy érzem az hogy meddig maradunk együtt csak rajta múlik, mert én soha nem hagynám el (hacsak meg nem csal...). Nem tudom elképzelni nélküle az életem. Neki viszont volt már jó pár barátnője, és talán ebből adódóan is sokszor érzem úgy, hogy neki nem annyira fontos ez a kapcsolat, mint nekem. Gyakran gondolok rá, hogy vajon vagyok e olyan jó mint az előzők, mindig arra törekszem, hogy ne csak egy legyek a sok közül.

Egy suliba járunk, ezért elvileg sokszor találkozhatnánk, de sajnos neki is is nekem is elég nehéz ez az év, így nem sok időnk van. Mindemellett, nagyon boldog lennék, ha néha szünetekben megkeresne. Bár így is látjuk egymást, beszélünk minden nap, de csak ha éppen összefutunk a folyosón, és akkor is pár percet csak. Ezenkívül suli után sincs túl sok időnk, bár ha épp szabad a délutánunk mindig együtt vagyunk. Hétvégén is szoktunk találkozni, ha ráérünk, de ha épp nem, akkor nekem már nagyon hiányzik. Mivel hétfőn úgyis találkozunk, ő nem szokott felhívni, és én se őt, mert azt szeretném, ha ő hívna. Vagy legalább küldene egy sms-t...

Gondoltam már rá, hogy megemlítem neki ezeket, de úgy érzem, hogy kicsit hülyén hangzana. Hiszen ezeknek maguktól kellene jönniük, nem? Nagyon sokat rágom magam, mert úgy érzem nem történhet velem rosszabb dolog, mint hogy ő elhagy.

De az is lehet, hogy csak én félek túlságosan, és ezek jelentéktelen hülyeségek. Nem nagyon tudom, mit gondoljak, mert szüleim szerint nekem van igazam, sőt ő szerintük még jobban "ki kéne mutatnia, ha szeret". Ellenben a barátaim, osztálytáraim, sokkal lazábban fogják fel a dolgokat. Lehet, hogy egyszerűen csak maradian gondolkozom?

Bocsi, hogy hosszú lett, csak jó volt végre kiírni magamból mindent...