Ezek után komolyan kérdezem: Hogy találjak normális pasit?

24 éves vagyok, eddig 4 kapcsolatom volt, a jelenlegi még most is tart.

Az első 3-mal kevesebb, mint 1 év alatt vége lett. Mindegyik vagy kihasznált, vagy bunkó lett velem egy idő után, és én szakítottam, vagy egyszer meg engem dobtak ki azzal, hogy "nem szeretlek úgy, ahogy kéne".

Kértem tanácsot főleg fiúismerősöktől/barátoktól és itt is.

Az volt a tanács, hogy ne kergessem a nagyon helyes srácokat, és biztos van legalább egy tucat, akit zsigerből csak "aranyos barát" számba vettem, és nem férfiként, és köztük vannak azok, akik igazán értékelni tudnak egy barátnőt, és komoly kapcsolatra, házasságra vágynak pont, mint én.

Megfogadtam a tanácsot, és összejöttem egy sokkal visszahúzódóbb, szerényebb, finoman mondva kevésbé helyes pasival. Az elején nagyon jól bánt velem, de 7-8 hónap után elkezdett sokkal durvábban bántani, mint eddig bármelyik exem. Kezdte picike megjegyzésekkel, akkor még azt hittem, hogy csak én reagálom túl. De egyre sértőbbeket mondott, mostanság pedig már úgy belém tud taposni, hogy a szakításon gondolkodom.

Pl. tudja, hogy már évek óta edzek, figyelek az alakomra, mégis beszólt, hogy majdnem tökéletes vagyok, csak jó lenne, ha nem lenne narancsbőröm, és talán nem kellene csokit meg pizzát ennem, ha ilyen genetikai hajlamom van. Ez azért bánt, mert amióta adok az étkezésemre és edzek, a meglévő narancsbőröm nagyrésze már eltűnt, és sokkal kevesebb van már nekem, mint az átlagnak, gyakorlatilag csak tűző napon látszik, és csak egy féltenyérnyi területen van. Csokit, pizzát pedig csak hetente eszem. Megvédtem magam, de csak tovább mondta, de nem engedtem az álláspontomból, hogy ez semmi, ez átlag alatti, és nem fogok ezért beteges mértékben lemondani mindenről, hanem elfogadom magam.

Erre azt szólta be, hogy akármivel mossák az agyam és legyezik az egómat, a narancsőr kib.aszottul undorító, és semmi önuralma nincs egy olyan embernek, aki még a jó cél érdekében sem tud lemondani arról a heti 1 sz.aros pizzáról.

A másik, amit észrevettem, hogy már vissza se mondja, hogy "én is", amikor mondom neki, hogy szeretem. Most, a hétvégén rákérdeztem, hogy miért van, erre nem agresszív, hanem sajnálkozós, szomorú stílusban elmesélte, hogy nagyon fáj a lelke, mert tudja, hogy engem már az exeim elhasználtak, tönkretettek lelkileg, és nem tud attól elvonatkoztatni, milyen primitív f.aszokat szerettem, és folyamatosan fáj neki, hogy ha hallja tőlem a "szeretlek" szót, mert inflálódott már. Utána kihangsúlyozta, hogy próbál küzdeni ez ellen, hogy így érezzen, és nem is akarta elmondani, de hazudni sem fog.

Még legalább 10 ilyesmi példát tudnék mondani, sűrűsödnek ezek.

Szerintem szakítani fogok vele, mert a nehezen felépített önszeretetem, önbizalmam veszi már el, semmibe vesz engem, és extrém módon böki a csőröm, hogy mindezek mellé egyáltalán nem jó pasi, és csak az elején játszotta meg, hogy szeret, valós érzelmek nincsenek mögötte. Így mégis minek lennék vele?

Mondtam már neki, hogy kezd a ködbe veszni a közös jövő részemről, erre meg már konkrétan hisztizett, hogy minek jövök a nagy drámai "üljünk le és beszéljünk meg mindent" dologgal, ha nem tudom eltűrni az őszinteséget.

Nem az őszinteséget nem tudom eltűrni, hanem azt, hogy így tekint rám, szerintem az ilyen ember nem szeret.

Nem tudom elképzelni, hogy valaha egy olyannak mondjam ki könnyes szemmel az igent, és olyannal vállaljak gyerekeket, aki még a sportos, igényes testet is kritizálja, pláne úgy, hogy ő még a busz után sem hajlandó futni, ráadásul semmibe veszi a szeretetem, merthogy "inflálódott" az exeim miatt. Semmi romantikát és értelmet nem látok már az egészben, kiszerettem belőle már én is, már zavar, hogy pont ő kritizál, folyamatosan a hibáit látom, és undorodom attól, hogy van mersze bántani engem. Pedig ameddig nem kezdte el ezeket, boldog voltam vele.