Normális érzés az, hogy ennyire felkavar a dolog?

Férjemnek lett egy barátnője. Ez a része nem érdekel, külön élünk, nem bánom. Viszont ami bosszant az az, hogy azóta a közös gyerek kissé hanyagolva van. Mielőtt meglett a barátnő, azelőtt minden nap, max másnap beszéltek telefonon, eljött hetente látogatóba minimum kétszer, még ha egy fél órára, akkor is. Mióta van ez az új kapcsolat, azóta egy héten kétszer beszélnek max telefonon, jönni nem jön, elvitte 3 napra a tavaszi szünetben, aztán ennyivel le volt tudva az április. Most beteg a gyerkőc, az apja tudja, de nem jött el hozzá, nem hívta fel este, hogy hogy vagy, semmi. Ami még bosszantóbb, vagy inkább elkeserítőbb, hogy míg együtt éltünk sem volt közös hétvége, közös program, mert mindig dolgozni kellett. Az új nőre és gyerekeire pedig van ideje. Egy hétvégén nem dolgozott, minden percet együtt töltenek. A gyerekek is otthon vannak, még kicsik, szóval nem kettesben a nővel. Egyszerűen képtelen vagyok ezt helyre rakni magamban, hogy egy p...ci ennyivel fontosabb, mint a gyereke? Képes inkább saját gyerekét hanyagolni azért, hogy legyen kaja, meg legyen aki alá fekszik? Ami miatt nagyon fáj az az, hogy a sok év alatt a közös gyerek előtt mindig mentegettem, hogy éppen miért nem ér rá apád veled foglalkozni. Most épp dolgozik, most épp pecázik, most csendben kell lenni, mert apa szegény fáradt. Most nem megyünk sehova, mert apának nincs kedve. Most ne mondjuk el neki, hogy ettél egy fagyit, a héten már másodszor, mert kikapunk. A strandon hagyd apádat pihenni, nincs kedve fürdeni, csúszdázni, homokvárat építeni. Ő most pihen. Nem, nem várjuk meg a reggelivel /ebéddel/vacsorával apát, mert nem tudtuk mikor jön haza és milyen kedve lesz. Most meg a két új kisgyerekkel együtt van reggel, este, hétvégén. Vagy ne foglalkozzak vele ezt a gyerek helyre fogja rakni magában és majd egyszer számon kéri az apját? És addig én meg álljak a gyerek háta mögött biztos pontként?