Szerintetek jogosan vagyok kiakadva vagy csak én gondolkodok rosszul? (Anyós gondok)

A párom anyukája 66 éves, nyugdíjas és egyedül él. Anyagilag jól áll. Korábban lakótelepen lakott. Azt mondta, nem szerette azt a környezetet, így kiköltözött egy külvárosi, hétvégi házas-telkes városrészre, jogosítvány, autó nélkül. Ebből fakadóan mindig rá van szorulva a segítségre, valakinek mindig vinnie-hoznia kell bevásárláshoz, ügyintézéshez. Sokszor én viszem őt, sokat segítek neki a ház körül is. Ezzel nem is lenne alapvetően gond, ha nem állandóan ez menne. Sokszor munka után is, este átmegyünk és nem ritkán késő estig ott ülünk és pusztán csak hallgatjuk az anyós sztorizgatását. Gyakran szabadidős programokra is velünk jön, együtt fogunk nyaralni is. Kicsit unom már, hogy állandóan az anyóst kell tyutyurgatni, pátyolgatni. Unom már, hogy mindig munkára vagyok befogva nála. A párom öccse nagyon ritkán megy az anyóshoz, ők szinte kerülik. Az én párom (nő) viszont gyakorlatilag sajnos össze van nőve vele. Egyszer felvettetem a páromnak ezt a dolgot, finoman felvetettem neki, hogy nekem már egy kicsit sok az anyukája, mire ő gyakorlatilag majdnem hogy sírja fakadt és mondta, de értsem meg hogy ő az anyukája...Ráadásul még csak 3 hónapja vagyunk együtt. Nagyon nem vagyok kibékülve a helyzettel, de a párom másképp gondolkodik és nem látja át, hogy ez a felállás nem normális. Szerintetek én gondolom rosszul, vagy tényleg nem jó ez a felállás?