Mit lehet tenni ilyenkor? Ő 29F, én 19L

A barátommal lassan 2 éve ismerjük egymást, hivatalosan 1 éve vagyunk együtt és mindvégig távkapcsban. Ő 29 éves, én 19. Havi 1x tudunk találkozni ami elég kevés és elég nehéz így. Mostmár 2 hónapja nem láttuk egymást (nem tudjuk megoldani a talit) és borzasztó sokat veszekszünk hívásban, írásban kis dolgokon is…. Ő úgy érzi én nem támogattam őt amikor mély ponton volt annyira amennyire kellett volna én viszont fordítva ugyanígy érzem és ezek a múltbeli dolgok folyamatosan előjönnek, mert valamelyikünk felhozza sérelemként, ha olyan van. Többször is majdnem szakítottunk már, de valahogy mindig kibékültünk, mert nagyon nagyon szeretjük egymást és egymással képzeljük el a jővőt. Viszont ezeket a problémákat sosem tudtuk megbeszélni egymással normálisan, hanem csak tovább léptünk rajtuk, azért is jonnek fel később sztem. Általában én szerettem volna szakítani vele, mert nagyon rosszul hat ki a kapcsolatunk a mentális egészségemre, mindennapokra az iskolában, életben. Ahogy ő rá is rosszul hat ki, de elengedni nem akarjuk egymást. Most lesz érettségim és nem szeretnék pont ilyenkor állandóan stresszes lenni, mert nem lesz ez így célravezető mondtam neki is es azt mondta h ő sem akar ki készülni a dolgaink miatt.

Ő gyerekesnek, hisztisnek tart engem (amiben lehet van is valami) meg túl érzékenynek, én meg úgy érzem, hogy ő egyáltalán nem ért meg engem es nem úgy reagál ahogy szeretném (tudom sok dolog nincs úgy a világban ahogy én szeretném stb… csak sokszor bántanak a reakciói). Annak ellenére, hogy ő 29 nem tartom magamnál sokkal érettebbnek bizonyos dolgokban, ugyanúgy hisztizik aprosagokon sokszor, mint én es ő sem kezeli őket megfelelően/elég eretten szerintem. Rá vettem, hogy kezdjen neki a jogsinak, mert így 29 évesen már kellene, meg ha együtt szeretnénk hamarosan élni (nyáron) az feltétlen kellene. Neki is kezdett nagy nehezen, viszont nagyon elhanyagolva csinálja, fel éve már, hogy nekiállt es meg csak most ér majd a modulok végére (online)… hiába mondom neki, hogy csinálja, mert fontos meg hogy be szeretném mutatni a szüleimnek és jogsija azért szerintem alap, hogy legyen ha ilyen messze lakik. De ő nem sieti el, mindig mondja, hogy ekkora akkorra meg lesz de azóta sincs meg neki, sokszor ezen is van a vita. Ő azt vallja, hogy nem az a kapkodos fajta, hanem spontán ember, de szerintem nem ebben a korban kellene az legyen már az ember és nem ebben a szituban, ha komolyan szeretne valamit az életben lépni.

Bocsi, hogy ilyen hosszú lett… szerintetek, hogy oldhatnánk meg a dolgokat, vagy mi lenne jó?