Vajon milyen fokú már a depressziom?

#13 hozzászóló tipikus példája annak a tapintatlanságnak, ahogy a depressziós emberekhez néhányan sajnos viszonyulnak. A valódi depresszió egyáltalán nem döntés kérdése, és sokszor épp akkor csap le, amikor az ember az élethelyzetét tekintve a legkisebb mértékben sem engedhetné meg magának. Engem például régebben lényegében egy depressziós periódusom miatt rúgtak ki egy munkahelyemről. Minden erőmmel azon voltam, hogy jól teljesítsek, de hiába, egyszerűen nem ment. Egy komolyabb depressziós periódus során az ember nem tud koncentrálni, nem tud teljesíteni, ha megszakad sem. S az ember előbb-utóbb rájön arra, hogy az erőlködése teljesen értelmetlen, nem tudja magát a saját hajánál fogva kirángatni a mocsárból, nem tud bizonyos külső elvárásoknak megfelelni. Egyszerűen nem megy. Nem lehet ólomcipőben helytállni egy futóversenyen. Akkor sem, ha valakinek a saját szakmai jövője vagy a családjának anyagi jóléte a tét. Van a depressziónak olyan súlyossága, amelyből külső segítség nélkül nincs esély kikászálódni. Ezt csak az érti meg igazán, aki átélte. Ilyenkor minden önhibáztatást félre kell tenni és meg kell próbálni gyógyszerekkel és terápiával mondjuk fél év alatt új erőre kapni. Ez lényegében az egyetlen komoly esély az újrakezdésre, és hosszabb távon a környezetének is így nyújtja a legjobbat a depressziós ember.