Ha két ember szereti egymást, miért rontják el egymás szórakozását?

szerintem meg felnpőtt ember ne szenvedjen azért, mert "otthon van hagyva". Mi a búbánatért kell aggódni egy bulizás miatt, hacsak nem a Mont Everest csúcsán tervezik, palack nélküli mászsá keretében?

Miért kellemetlen az, ha a másik, a párunk, néha szuverén, független személyiségként nélkülünk is elmegy, szórakozik, társadalmi életet él? Milyen komplexusai lehetnek annak az embernek, aki emiatt szorong, manipulál, érzelmi zsarol?

értem én, hogy a te meg én-ből lett egy mi, de azért a lóf@sznak is van vége, miért kell olyan helyzetete termeteni akkor, megfordítom én, kedves tizes, ami miatt a másik, csak lelkiismeretfurdalások közepette léphet ki az ajtón, hogy aztán két óra szornogásos erőlködés után hazarohanjon az életképtelen csecsemő párjához, aki mindezt okozta?

Hányinger az egész, mikor felnőtt emberek agonizálnak azon, hogy az ember nem szűnt meg létezni mint egyén, és nem omlik össze a miatt, hogy a társda nélkül van valahol, fújj, Dunába vele, hogy képzeli...

47 múltam, jó ideje vagyok házas, 20+-as a gyerek is, de valahogy sikerült managelni az életünket efféle drámázások nélkül eddig is, nem is tudom, lehet ezért működik?

12

Felnőtt ember ne legyen párkapcsolatban, ha képtelen párban gondolkodni. Ne akarjon learatni olyan gyümölcsöket, amiket nem gondozott.

"Én személy szerint inkább a fordítottjáról tudok, hogy a hisztis hercegnő nem bírja elviselni hogy nem körülötte forog a világ, vagy annyira szorongós, hogy retteg attól, hogy megcsalják, esetleg feleségként mindent ő csinál, és a pasi folyton kimarad."

Egy kérdés:ebben a helyzetben szerinted ki cseszett ki kivel, kérdező?Őszintén érdekel.

15 Én is úgy gondolom, hogy ha a nő a mindenes, az jogosan haragszik.

A többi helyzetbe nem látok bele, mert tényleg van, hogy valakinek minden fontosabb, mint a "párja", de közben meg úgy tesz, mintha a párjával lenne a baj.

Nem tudom, nekem nőként inkább a páromban vannak hasonló vonások. Direkt soha nem csinálna ilyet, de ha 1-2 éjszakára elmegyek nélküle mondjuk fél évben egyszer, akkor rengeteget írogat, hogy hiányzom neki, és olyan szomorú nélkülem. Ami cuki, csak ettől nyilván szar embernek érzem magam. Mindegy, már én is keményebb vagyok, visszaírok neki, de megyek ha hívnak, ennyi jár.

Ő egyáltalán nem az az eljárós fajta, szóval fordítva nincs ilyen probléma. De én amúgy jobban is bírom az egyedüllét mint ő. Mondjuk ez abból is fakadhat, hogy ő otthonról dolgozik, simán van, hogy én vagyok az egyetlen offline napi interakciója a külvilággal.

De mondjuk olyannal én sem tudnék lenni, aki rendszeresen otthagy 1-2 hétre. Mert az meg már nekem sok. Valakinek meg belefér. Mindenkinek olyannal kéne összejönne, akinek kb hasonló a magánytűrése mint saját magának. Csak ez nem igazán derül ki egy kapcsolat elején.

Nem tudom, ki ez a Gerle Éva, de azt igen, hogy a neten szerte-szana hemzsegnek a “szakértők” akik jól megmondják a tuttit.

Kitalálnak mindenféle erőltetett kifejezéseket, és azokra hamis lábakon álló elméleteket építenek. Marhaság. Van a normalitás, az egyenrangúság, a másik egyéniségének a tisztelete, ami egyúttal bizalom.

A házasság, együttélés ideális esetben két szuverén, érett felnőtt ember életszövetsége. Normális esetben nem jelentheti a barátok, a család feladását. Mindketten külön is mehetnek ide-oda. A lényeg az arányokon van. Teszem azt, a munkámmal jár, hogy meg kell jelennem klf. rendezvényeken, pl. könyvbemutatók, mellette szinte minden nap sportolok valamit: egyik napnúszok, másik nap futok, harmadik nap teniszezem. Volt, mikor a párom eljött velem, mert utána mentünk valahova. De 99% mindenhova egyedül megyek.

Az meg az abszurdok abszurdja lenne, ha vernyákolna, hogy ne járjak el, mert akkor unatkozik. Ha unatkozik, nem űz rendszeresen értelmes hobbit, nincs értelmes elfoglaltsága, akkor semmi közöm hozzá, akkor nem is lehetett volna a feleségem.

Most az olyan alpári, proli szintet kikerülöm, hogy valaki eljár inni, bulizni, asszony meg otthon. Az nem házasság.