Mi volt a legdurvább dolog amivel a párodat "büntetted" egy veszekedés miatt?

Soha nem tettem kárt semmiben azért, mert vitatkoztunk. Azt sima hisztinek hívják és düh kezelési problémákra vezethető vissza. A páromtól se tűrném el és én se teszem. Nálam ez zéró toleranciás viselkedési forma.

Ami a szexet illeti, ha haragszom rá, feszült, sértett vagyok, nincs libidóm. Nem megvonom a szexet, hanem egyszerűen nem kívánom. Hogy ez meddig tart, az attól függ mennyi idő alatt nyugszom meg. Többnyire már aznap túl lépünk a dolgon, rosszabb esetben van pár nap feszültség, amíg meg tudjuk normálisan beszélni a problémát.

Aki képtelen tisztán szóban megoldani a gondokat, az szerintem alkalmatlan egy párkapcsolatra. Tehát aki dobálózik, kárt tesz akár a másikban, akár tárgyakban, akár a másik jó hírét, önbecsülését károsítja, főleg ha tudatosan, az nem elég stabil és érett.

Visszaadtam a gyűrűmet. Az volt az első és utolsó hatalmas mosolyszünet köztünk. Kimerültek voltunk és nem józanok, elég durván összeszólalkoztunk, én kértem, hogy hagyjon magamra, mert nem érdekel épp amit mondani akár, ő pedig erre leqrvázott a barátaim előtt. Én meg mondtam neki, hogy akkor itt a gyűrű és gondolkodj el egy kicsit magadon, lehetőleg ne az én lakásomban.

Végül megbeszéltük és abban egyeztünk meg, hogy ez volt az utolsó ilyen dobása, a következőre nem folytatjuk a kapcsolatot, mert tisztelet nélkül nem megyek hozzá. Azóta eltelt pár év, úgy tűnik, megértette, mit jelent ez. Emiatt is csúszott az esküvőnk.

Szakítottam vele. Elegem, lett, hogy én beleteszek csomót, ő nem, és hiába kértem újra és újra és újra, nem értette meg.

Konfliktuskerülő volt, stb. Aztán valamin összevitáztunk - olyanon, amiről már beszéltem vele előtte -, és nem fogta fel - ismét.

Úgyhogy összepakoltam és leléptem.

6

Nem a szeretetről van szó, hanem bizonyos határokról. Nagyon könnyen bele lehet csúszni egy bántalmazó kapcsolatba és hiába szereted a másikat, ha minél többet engedsz neki és nem mondod meg, hogy na ezt itt nem csináljuk, különben nincs értelme a kapcsolatnak, akkor el fogja magát engedni még akkor is, ha egyébként van egy belső tartása. Anyám soha nem mondott apámnak nemet, meg is lett az eredménye... Szem és fültanúja voltam 20 éven keresztül, nem engedek meg ilyesmit a saját életemben. És itt nem csak arról van szó, hogy egy rendetlen tróger volt, anyám meg morogva ugyan, de ugyanúgy feltakarította a mocskát, amitől természetesen nem változott soha semmit és nem segített otthon soha semmit, hanem arról is, hogy hagyta, hogy lekezelően bánjanak vele. És apám biztos volt a dolgában, okkal. Nyilván, ha valaki akkor is marad, ha véletlenül belétörlöm a cipőm, akkor kevésbé leszek óvatos azzal kapcsolatban, hogy legközelebb ne tegyem, mitöbb, néha szándékosan is meg fogom tenni, mert nincs következménye. És bocs, de a qrvának hívás átlépi azt a határt, amit megbeszélünk, mert ott nem egyszerű nézeteltérésről van szó, hanem olyan minősítésről, ami nem fordul elő egy olyan vitában, ahol szereted a másikat. És akkor valóban nem voltunk a kapcsolatban sem a topon érzelmileg. Ha lehülyéz, oké, előfordult már pár ilyen "miért vagy idióta?" típusú vita köztünk, az sem kellemes és nem szabad belőle rendszert csinálni, de azt mondom, hogy mond hülyeségeket az ember és meg lehet beszélni, bocsánatot lehet kérni. Itt kicsit más történt. Konkrétan emberi méltóságomban alázott meg számomra fontos emberek előtt, akiknek róla mindig jókat mondtam. Magát hazudtolta meg konkrétan és olyan szavakat használt, amik túlmennek azon a határon, amit el kell viselnem. Nagyon nehezen tudtam érzelmileg ugyanúgy állni hozzá ezek után és úgy voltam vele, hogy kizárt, hogy ez legyen a valódi énje. Márpedig ha nem az, akkor többet ilyet nem csinál. Látszott rajta a megbánás utána, átbeszéltük ugyanúgy a kapcsolatunkat és ezt a dolgot is. De ilyen mélyre soha nem fogok süllyedni. Ha újra ennyire lenn leszünk, akkor fölösleges folytatni, mert abban nincs tisztelet. És lehet, hogy a szemedben egy sárkány vagyok. Legyek az akkor, vállalom. De nem leszek lábtörlő. Aki nem tisztel akkor is alapvetően, mikor a legkevésbé sem ért velem egyet és aki nem lép át egy bizonyos határt akkor sem, mikor szar a helyzet, az nem való ide, bocs. Ha megüt, azonnal szakítottam volna, mert azután nem bírok rá úgy nézni többet soha. Ugyanez igaz lenne a megcsalásra is. Bennem ilyenkor eltörne valami, itt csak megrepedt. De biztos, hogy ha még egyszer hasonlót látnék tőle, nem tudnám megbocsátani. Nem tudnék benne többé bízni, hogy tényleg vele akarok élni és nem hinnék abban, hogy nem pazarlom el az életem úgy, mint anyám apám mellett, hogy aztán a saját gyerekem hívja rá a rendőröket és szabadítson ki. Ez nem fenyegetés, ez egy tájékoztatás azzal kapcsolatban, hogy elértük azt a lélektani határt, amit még éppcsak helyre lehet hozni anélkül, hogy örökre törés maradjon az iránta érzettekben.

Minden egy látszólag apró gesztussal kezdődik. A munkahelyen is kiesik a kezemből a toll a munkaidőm után legkésőbb fél órával. Nem azért, mert ne szeretném az állásom vagy a szakmám. Hanem hogy tudja mindenki, hol kell megállnia, amennyiben velem óhajt dolgozni. Ez népnevelés: vagy úgy viselkedsz, ahogy hozzám méltó vagy szia.

Nem szóltam hozzá. Levegőnek néztem. Az ágyban meg a szélére húzódtam. No contact.

3 nap után már bocsánatot kért és bújt hozzám.

Mivel pontosan tudta hogy miről volt szó, igy nsm éreztem semmi szükségét a beszélgetésnek.

És nem tetlegesség volt!

Csak olyat mondott amit nem kellett volna!

F