Ha ilyen gondolatok fogalmazódnak meg bennem, akkor az azt jelenti, hogy szakítani kellene?

5 éve vagyunk együtt. Nekem ő az első férfi az életemben, neki is én vagyok az első (komolyabb, nem szex) kapcsolata. Én 24 éves vagyok, ő 33.

Az elmúlt néhány hónapban úgy érzem, már nem működik úgy a kapcsolat, ahogyan kellene. Elég sűrűn veszekszünk. Tudom, hogy szeretem őt, de valami azt hiszem, eltört bennem.

Az életünk során őt is és engem is nagyon sok rossz és sz*r dolog ért (család által) Lelkileg sérültek vagyunk és talán kicsit egymásba kapaszkodtunk, amikor összejöttünk. Nekem nagy mélypontom volt akkoriban, amikor megismerkedtünk és sokszor felmerült bennem az, hogy ő húzott ki abból a depressziós állapotból, amiben akkoriban voltam.

Röviden ez attól alakult ki, hogy volt egy fiú osztálytársam középiskolában, akibe beleszerettem. Ő is szeretett (tudom) de sosem volt köztünk semmi, de amikor messengeren vagy élőben beszéltünk, érezni lehetett a szikrát, azt hogy vonzódunk egymáshoz, de ő a barátnőmmel járt. Mindegy, a lényeg az, hogy én emiatt a srác miatt lelkileg teljesen kiborultam. Elhitette velem a dolgokat, és 15-16 évesen az ember nyilván (főleg az első igaz szerelemben) nagyon megviselté tud válni, ha csalódás éri. A szomorú az egészben, hogy a mai napig nagyon-nagyon sokat gondolok rá, hogy miért nem tudtunk összejönni, miért nem törhettek a felszínre az érzelmeink. Néha emiatt a mai napig tudok sírni.

Rosszul érzem magam, mert ezek mellett pedig van egy párom, akit szeretek. Ha nem, akkor viszont nem tudom milyen az igazi szerelem. Én tényleg úgy gondolom és érzem, hogy szeretem őt, de az elmúlt időszak megviselt. Folyamatosan azt érzem, hogy rajtam vezeti le a munkahelyi stresszt, hogy minden apróságon felkapja a vizet és egyszerűen már nem bírom és nem is akarom ezt. Azzal is tisztában vagyok, hogy nekem van egyfajta kötődési zavarom, és annyira keresem azt, hogy szeressenek, és megvisel ha nem, hogy valószínűleg emiatt is lehet néha ingerlékenyebb, mert túl sokat akarok vele lenni. Én tudom, hogy ez nagy baj és vissza kell vennem, próbálkozom is, de nem tudok egyik napról a másikra megváltozni.

Ezen kívül pedig nagyon sokszor vannak olyan gondolataim, amik szerintem nem helyesek, főleg nem egy 5 éves párkapcsolatban, ami azért már (véleményem szerint) elég komolynak tűnik. Ilyen gondolatok azok, hogy például a fejemben jár a gimis szerelmem és sóvárgok utána vagy, hogyha esetleg szakításra kerülne a sor, akkor a következő x évben nem köteleződök el és kiélem magam (szexuálisan), mert miatta erre már sosem lesz lehetőségem.

Viszont nagyon félek attól, hogy mi lesz a jövőben. Most vagyok az életem elején, annyi minden vár még rám és félek. Talán önző is vagyok, nem tudom. Túl sok minden változna meg, ha esetleg szakítanánk, mert van egy pár éve futó közös vállalkozásunk, közös otthonunk van. Ha vége a kapcsolatnak, akkor ezeknek is és kilátástalannak látom az egészet, hogy mi lenne velem nélküle.

Az is bánt, hogy nem tudok erről a problémáról senkivel sem beszélni. Egyetlen egyszer, amikor majdnem szakítottunk, egy nagyon jó barátnőmnek kezdtem el mesélni és leírtam életem bánatát és ő úgy reagált, amiből az jött le, hogy teljes mértékben nekem kellene változtatnom, mert miattam történt a konfliktus. Rosszul eset, hogy nem állt ki mellettem és ezek után soha senkinek sem mutattam még a jelét, hogy lenne bármiféle probléma a kapcsolatunkban, Mindenki úgy néz ránk, mint akik nagyon jól elvannak és semmi gondjuk nincsen.

Viszont minden rossz ellenére ( a nem igazán működő szexuális élet, a sok veszekedés) még mindig mindent, amit elképzelek a jövőmben, ő is benne van. A gyerekeim apjaként, férjemként, akivel bejárjuk a világot, akivel közösen élünk meg mindent. Nagyon sok tervünk van, ami ugyanaz.

Annyira rosszul érzem magam az egész helyzet miatt. Nem tudom, van-e esélye még ennek a dolognak. Főleg, hogy mostanában többször megfordult a fejemben a szakítás, amellett, hogy én úgy érzem, szeretem őt.