Miért hagyom, hogy ezt csinálja velem bárki is?

Van egy férfi akit szeretek. Tudom, hogy mások vagyunk, és nem lennék boldog vele, ha úgy igazán egy pár lennénk. Vallási különbségek miatt nyilvánosan nem vállaljuk fel egymást, azaz en felvállalnám, ö nem. Nem elönytelen a külsöm, sokan szeretnének maguk mellett tudni, eddig azt hittem buta se vagyok, de már kételkedem ebben, hogy ezt hagyom. Hív, ha neki kedve van találkozni, azt, hogy én mit akarok, nem kérdezi. Àltalában ö beszél, magáról, én hallgatom, rólam nem sokat kérdez, a múltamról szinte semmit soha. Tudom, hogy nem szeret, csak kihasznál. Engem mégis boldoggá tesz, ha vele lehetek, ha hallgathatom. ùgy érzem a nehéz múltja miatt lett ilyen amilyen, egy sokat szenvedett lelket látok aminek valakire szüksége van néha, és ez a valaki én vagyok. De csak ö és csakis ö a lényeg, nekem nincs szavam. Nincs neki senki más, csak én, ez biztos.

Ez a szerelem? Ha hagyom, hogy úgy bánjanak velem, ahogy akarnak, és még ezek után is vágyom rá??? Ha mást már rég elfelejtettem volna, de öt nem tudom? Miért nem tudok tovabblépni, elfelejteni, olyant keresni magamnak aki megbecsül és viszontszeret ahogy én öt? Nem tudok aludni éjjel, nappal csak rá gondolok, minden utcán öt lesem, hogy mikor fordul be, érte csinalok egy csomó dolgot, pedig nem is tudja. Tudja, hogy szeretem. Nem futok utána, nem hívogatom, nem hisztizek, csak vele vagyok ha hív, hogy találkozzunk, jó társaság vagyok, beszélgetek hallgatom, azon vagyok, hogy ö jól érezze magát. Nem kérdezem a jövöröl, nem kezdeményezek mélyreszántó beszélgetéseket. Tudom, hogy sok a gondja és nem akarom terhelni. Viszont én tönkremegyek ebbe. Ha valami nem jó, akkor miért nem tudom befejezni?

Bocs a hosszú magyarázatért. Remélem kapok pár választ Töletek...