Úgy érzem, ezek a dolgok nagy nyomást helyeznek rám a páromtól és nem érzem pozitívnak őket, sőt, néha már dühöt vált ki belőlem. Szeretném egy szakemberrel átbeszélni, tudtok valakit ajánlani? Mit gondoltok az egészről?

Huszonévesek vagyunk a barátommal, 1 éve vagyunk együtt. Sajnos egyre több dolog kezd szó szerint halálra rémiszteni, olyan érzésem van, mintha fulladoznék, mintha egy súly agyonnyomna. Róla tudni kell, hogy elhanyagolt, bántalmazott kisgyerek volt és ezek miatt olyan, amilyen. Én ennek az ellenkezője vagyok, velem rengeteget törődtek és segítettek, sőt már rám erőltettek dolgokat, sosem tudtam magam kellőképpen önállónak vagy felnőttnek érezni. Írok pár példát a páromról:

- Nem tud nélkülem aludni. Hívták a munkahelyén többször csapatépítőre, de nem hajlandó elmenni emiatt. Sőt, még olyat is mondott, hogy nem bírná ki ha én elmennék vagy ha olyan munkám lenne, hogy utaznom kéne valahova

- Azt mondta nem bírná ki, ha nem lenne home office és minden nap 8 órát külön kéne lennünk, igazából pár órát is alig bír ki

- A családjával megromlott a kapcsolata, a régi barátságait se ápolja, pedig szoktak neki írni, de nem érdekli. 1-2 kollégával jóban van, de ha felmerült, hogy velük találkozzon (amiből persze nem lett semmi), még akkor is azt mondta, hogy vinni akar engem is

- Mondta, hogy neki csak én vagyok a stabil pont

- Állandóan azt mondja, hogy nekem akar jót és engem figyel, de olyan dolgokat hoz fel, amik teljesen triviálisak. Pl. nála töltöttem pár napot mikor még nem éltünk együtt és találkoztam egy barátnőmmel közben, mondogatta, hogy ez a közös időnkből megy el, de ő csak engem figyel, hogy jól érezzem magam

- Ezerszer elmondta, hogy tökéletes vagyok szerinte. Többször hozzátette, hogy szerinte ő férfiként kevesebb, mint én nőként. Mondtam neki, hogy ez nem igaz és hogy sajnos én sem vagyok tökéletes, ezen csak kiakadt, hogy miért nem örülök ennek hogy így látja

Mit gondoltok? Kezdek teljesen összeomlani, szeretnék keresni egy szakembert neki és magamnak is, mert irreális dühöt érzek folyamatosan. A legkisebb normális gesztus is feldühít már (pl. ha rám adja a kabátot vagy ha főz valamit), tudom, hogy részemről ez se normális dolog. Egyikünk se dolgozta fel a gyerekkori sérelmeit és így ez tragikussá kezd válni.