Mit csináljak ha a párom családját utálom? Idióta az egész család. Rosszul érzem itt magam.

Nos, kedves kérdező, akkor valójában a probléma az, hogy nem vagy szerelmes. Ez előfordul, pláne így huszonéves korban. De akkor ezt kell mondani, nem ürügyet keresni. 🙂

Először magadban kéne tisztázni, hogy mit is érzel iránta valójában. Ezt a családja ilyen vagy olyan dolgot felejtsd el, ez csak kifogás. Ha ránézel és nem azt érzed, hogy "szerelmes vagyok, kívánom, vele mindent meg tudunk oldani", ha csak "szeretem, mert jó fej", akkor nagyon el kell gondolkodni azon, hogy hogyan tovább. 24 évesen még túl fiatal az ember ahhoz, hogy ne szerelmes legyen az ember a párjába, hanem csak szeresse, mint egy jóbarátot. Valószínüleg akkor nem ez volt életed nagy szerelme, akivel tűzön-vízen át...

Ha valóban így érzed, akkor ezt kell mondani, nincs ebben semmi ségyelni való. Előfordul az ilyen, nem bűn ez.

De akkor tényleg ezt kell mondani és nem másokra mutogatni, elhitetni vele, hogy működhetne még ez. Ez tisztességesebb lenne.

Szerintem mindenképp gondold végig először, hogy te hogyan állsz a pároddal. Ha egyáltalán nem vonzódsz már úgy hozzá, mert mondjuk külsőleg sem jön mâr be, akkor nincs mit tenni. Ha viszont azt érzed, hogy tudnál még szerelmes lenni belé, ha bizonyos változások történnének, akkor lehet, hogy érdemes egy esélyt adni a dolognak, küløn a szülőktől.

Kétféle lehetőség van:

- Élitek a külön kis életeteket, maximum átmentek vendégségbe, illetve a párod egyedül többször is át mehet segíteni. Hiszen mégiscsak a családja, attól, hogy nem a legjobbak. Ez teljesen elfogadható.

- Nem hajlandó elköltözni otthonról, még akkor sem, ha közben ő is szidja a családját. Az én exem is ilyen volt. Folyamatosan szidta az anyját, sőt, üvöltöztek is egymással, de esze ágában sem lett volna elhagyni a mamahotelt, sőt, az anyja szavára hamarabb ugrott, mint az enyémre. Sajnos ebben az esetben a párod sem különb, és ilyenkor érdemesebb hagyni.(Tudni kell, hogy az ő esetükben sokszor az anyukának volt igaza volt, és ezt annak ellenére mondom, hogy nagyon utáltam. Exem gyakran azon sértődött meg, hogy az anyja megkérte, hogy mosogasson el, és ebből indult ki a veszekedés.)

Én szakítottam ez miatt.

Nekem nem fért bele

- a térítgetés (ostoba nagyanyja az apámnak képes volt nekiesni, hogy mi az hogy nem kereszteltek meg gyerekként)

- a sértődés, amiért nem eszek x ételből (tudták, hogy diétáznom kell, és nem poénból utasítom vissza)

- a lenézés, csak mert én "fiatalabb" vagyok

stb.

És oké, de mellette elvárták, hogy menjek az exemmel, mikor ő is ment (havi egy hétvége). Felejtős, egyévig bírtam és utána inkább szakítottam. Nekem ez így nem fért bele.

6 éve ennek, exem azóta is egyedül van.

Mi az, ami félelmetes a szakításban?

Maga a szingliség gondolata, vagy félsz, hogy a párod és a családja zaklatni, zsarolni kezdenének?