Olvasók akiknek ment már tönkre párkapcsolata, mik voltak az első jelei a süllyedő hajónak és mi volt az a pont ahol már biztosan tudtádok hogy ennek nem lesz jó vége?

Már az ismerkedési szakaszban sem mutatott testi vonzalmat, és a későbbiekben sem tudtam kiváltani belőle ezt. Sokáig próbálkoztam, de letudta a dolog rá eső részét "másképp", és továbbra sem izgult rám.

Tudom, az ilyesmi nem fontos, ha én megkapom, ami kell, de nekem hiányzott az érzés, hogy kívánatos volnék.

Nem akart velem ünnepelni. (Semmit. Karácsonyt. Húsvétot. Szüli- és névnapot, az enyémeket mindig "elfelejtette".)

Elvárta, hogy a neki fontos eseményekre elkísérjem, de a nekem fontosakra nem jött el velem.

Másfél év alatt sem mutatott be a családjának.

Amikor segítséget kértem tőle (tényleg csak egyszer mertem ilyesmit tenni!), azt mondta, öt perce eljött, nem fordul vissza a kedvemért.

Soha nem hívott meg egy colára sem. Nem azért, mert ki akartam volna zsákmányolni, tényleg nem... De most már mindegy.

Utólag visszagondolva nálam mindig az volt az első jel,amikor jött egy megmagyarázhatatlan érzés,hogy valami nem okés.

Olyan női megérzés féle.

Persze, innen még sokszor nagyon hosszú és küzdelmes út vezetett a végéig.

De minden szakítás után azon agyaltam,hogy mennyivel egyszerűbb lett volna hallgatni arra a megérzésre és csak lezárni.

Persze,biztos lenne amin bánkódnék. Vagy agyalnék,hogy mi lett volna ha...

Egyet viszont megtanultam.Ha ez a gondolat felmerül bennem,akkor az már bizonyosság,hogy komoly gond van.

Mikor elkezdtem gondolkozni milyen jo lenne ha elvinnek a rendorok es egyedul maradnek a fiunkkal. Mennyivel nyugodtabb eletem lenne..

Aztan leptem magam, nem vartam a rendorokre, de ez volt az a gondolat ami nem hagyott nyugodni es ereztem hogy rossz a kapcsolat.

A vegen mar mellette fekudtem es azon jart az eszem milyen fiut ismernek meg szivesen.(sose csaltam meg)

Ha a valami zavart engem, nem megbeszélni akarta, hanem hisztisnek nevezett.

Együtt lehettünk volna de inkább játszott a gépen, én meg csináljak amit akarok ( ilyen többször volt)

Masokkal bulizott szilveszterkor.

Nem hívogatott már folyton, nem küldött kedves üzeneteket.

Nem akart beszélgetni esténként, hanem inkább a gépen dolgozott ( rendszeresen).

Kerülte a szexet.

Hagyott sokat várakozni többször bizonyos helyzetekben, nem volt tekintettel az időmre.

Kritizálta a testalkatomat.

Más nőket bámult.

Mindig ígérgetett, aztán nem lett belőle semmi.

Ezeket több különböző kapcsolat leszállóágaban éltem meg, végül mindben én szakítottam, de nem kellett volna úgy elhúzni, mert sok fájdalmat és időt takaríthattam volna meg.

Ha már több a rossz mint a jó, ha olyanokat csinál a másik, ami mutatja, hogy igazából nem érdekled, nem szeret igazán, nem vagy neki igazán fontos, nem vonzódik hozzád fizikailag, az nem nagyon fog már megváltozni. Fehérneműkkel, trükkökkel csak ideig-óráig lehet valaki érdeklődését visszahozni.

Ha szeret valaki akkor meg akarja oldani a problémát, ha hibázott, bocsánatot kér és próbálja jóvá tenni. Örömet akar neked okozni ezzel-azzal. Stb. Ha egy kapcsolat hónapok óta nem jó, az szerintem már nem lesz okés.

Utolsó szóról szóra ilyen most a kapcsolatom.

De a tested kritizálásával lehet csak motiválni akart mert hiába próbálta finoman jelezni hogy kezdj odafigyelni nem tetted..

Én 6 éve élek együtt a párommal, az első fél év vak szerelem, aztán összeköltözés és problémák serege. Ezer dologra mondhattam volna, hogy ez már elég ok az elhagyásra, de végig hittem benne, hogy az önismeret segít, jártam pszichológushoz, párterápiára is mentünk, de a legtöbbet tényleg a pszichoterápia segítette, de vagy kétszázezerszer megfordult a fejemben, hogy elhagyom, kétszer el is mentem otthonról. Ha más írja le a problémáinkat, tuti azt mondom rá, hogy hagyja el.

Végül aztán most már egy éve ugyanezzel az emberrel életem legjobb párkapcsolatában élek, pusztán azért, mert eleget dolgoztunk rajta mindketten. Én már ezek után semmit nem tudok mondani, csak hogy kb. minden menthető, ha megvan a hajlandóság és az önreflexió.

A párkapcsolati gondjaink 95%-a a gyerekkori mintáinkból jön, hogy egy olyan kánon szerint értelmezzük a másikat, amihez szerencsétlennek semmi köze. Nem tudjuk kommunikálni egyenesen az igényeinket, van hogy fel sem ismerjük azokat vagy elvárjuk, hogy a másik számára is minden ugyanazt jelentse.